|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 90 találat | lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-90 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Lakatos Mihály 2014. szeptember 22.Gárdonyi-emlékkiállításGyermekzsivajtól hangos megnyitó A héten nyitották meg Sepsiszentgyörgyön, a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum és az egri Dobó István Vármúzeum közös, interaktív emlékkiállítását. Még mielőtt a hivatalosságok ünnepélyesen megnyitották volna a még 2013-ban, Gárdonyi Géza születésének 150. évfordulójára készült, A láthatatlan ember arcai címet viselő interaktív kiállítást, ötödikes–hatodikos megyeszékhelyi diákok árasztották el a termet, és gyermekzsivajtól keltek életre a közszemlére tett tárgyak, ereklyék (Gárdonyi írógépe, pipája, fotelje, íróasztala, eredeti kéziratok). Az anyag gerincét a nagy Gárdonyi-regények: az Egri csillagok, A láthatatlan ember, Isten rabjai és Ida regénye képezték. A hét magyarországi bemutatót megélt „időutazás” nagy sikernek örvendett a megyeszékhelyi gyermekek, idősebb érdeklődők körében is: a kicsik bátrabbaknak bizonyultak, így minden kézzel fogható tárgyat megtapogattak, nem csupán bámulták a néma képernyőket, mint az idősebb, „jól nevelt” látogatók. A gyermekek lelkes „birtokbavételét” a megnyitón felszólaló Lakatos Mihály, a Balassi Intézet sepsiszentgyörgyi Kulturális Központjának igazgatója, Szonda Szabolcs, a Bod Péter Megyei Könyvtár igazgatója, továbbá a csíkszeredai főkonzulátus képviseletében jelen lévő dr. Szarka Gábor konzul is méltatták. A korszerű, video- és audioanyagokkal felszerelt kiállítás minden korosztálynak szól, és október 31-ig keddtől péntekig, 10 és 18 óra között (szeptember 26. és október 15–17. kivételével!) tekinthető meg. Csoportok fogadása előjegyzés alapján történik, jelentkezni és időpontot kérni a 0267.351.609-es telefonszámon vagy a [email protected] címen lehet. Tinca Teddy, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2014. szeptember 27.Könyvespolc: A fauna kimeríthetetlen (Beszélgetés György Attila íróval)Lesz folytatása a Bestiarium Siculorumnak, a fauna ugyanis kimeríthetetlen – ígérte György Attila író a kötet sepsiszentgyörgyi bemutatóján. A PulzArt összművészeti fesztivál részeként zajlott esemény után a szerzőt a kortárs erdélyi irodalom helyzetéről, a könyvek utóéletéről is kérdeztük. – A Bestiarium Siculorum tavalyi, tusványosi bemutatóján a Király Zoltánnal és László Noémivel közösen folytatott beszélgetésen vetették fel: a terjesztők szerint nincs piaca a kortárs erdélyi magyar irodalomnak. Ha pedig így van – folytatták –, vehetjük a sátorfánkat, és költözhetünk Madagaszkárra. De így van-e? – Én most is fenntartom, hogy nem piaca nincsen a kortárs erdélyi magyar irodalomnak, hanem jó terjesztők nincsenek. Most, ugye, dobáljuk át a döglött macskát egymás kertjébe – de tényleg így gondolom. Például csak a saját könyvemről beszélve: a Bestiarium egész jól ment internetes eladásban, amíg a magyarországi cég, amely árulta, csődbe ment, és eltűnt. – Ugyancsak a tusványosi bemutatón hangzott el, hogy nem nagyon van utóélete a könyvnek. Ehhez képest a sepsiszentgyörgyi találkozón a Lakatos Mihály elég sok, a Bestiariumról szóló recenzióból idézett, ami cáfolja az előbbi megállapítást. – Úgy látom, hogy a szakmai utóélete bizonyos értelemben megvan a könyveknek, még első kötetes szerzők esetében is – a Székelyföldnél törekszünk is erre, hogy minden első kötetes szerző művéről írjanak a kritikusok. Csakhogy a könyv utóélete nem csupán recenziókból áll – az a legkevesebb. Ráadásul azt eleve ugyanazok olvassák, akik a könyvet. Az utóélethez viszont hozzátartozna az is, hogy hirdetni, reklámozni kell, könyvbemutatókat szervezni, eljárni azokra. Én ezt csinálom, de nagyon kevesen vagyunk, akik ezt tesszük. Persze, ez a szerzőkön is múlik, de leginkább a kiadókon, mert vagy a szerző vagy a kiadó túl lusta ahhoz, hogy elmenjen esetleg más településre, és bemutassa a könyvet. Akkor is, ha hatan vannak, akkor is, ha hatszázan. Ezért meg elsősorban a kiadókon kell elverni a port. – Mi a helyzet azzal a fajta utóélettel, amely régebben azért jellemző volt, amikor egy-egy könyv mondhatni szájról szájra, kézről kézre járt, beszéltek róla, kölcsönkérték, -adták, forgott a baráti, ismerősi körben. Manapság él-e még ez a jelenség? – A jó könyv, a jó írás ma is szájról szájra, kézről kézre jár, csak a hétköznapi életben, a kortárs szerzők esetében ez most az internetet, a Facebookot jelenti. Az már nem nagyon működik, hogy kölcsönadják a könyvet – de azért olvassák: kiszivárogtatják, bemásolják, megosztják internetes fórumokon, közösségi portálokon, és így kialakul egyfajta mozgás, ami rendben is van, én például sosem kértem szerzői jogdíjat ilyen esetben. Tulajdonképpen jó az, ha olvassák az emberek, akár digitális formában is, aztán meg ha ötezer elolvassa, úgy valószínűleg ötszázan a könyvet is megveszik. – Elhangzott a sepsiszentgyörgyi találkozón, hogy lesz folytatása a Bestiariumnak. Milyen képzeletbeli vagy valós állatfajokkal ismerkedhetünk majd meg? – Igen, egészen biztosan lesz, a fauna kimeríthetetlen – de könnyebb megírni egy könyvet, mint beszélni róla. Annyit biztosan ígérhetek, hogy jövőre meglesz a második kötet. – Mi zajlik még György Attila írói műhelyében? – Hosszú évek óta dolgozom egy történelmi regényen: II. Endre kereszteshadjáratának krónikáját szeretném megírni, amiről méltatlanul keveset beszél még a történelemtudomány is. Ez viszont még rengeteg tanulmányozást, utánaolvasást, elmélyülést igényel, egyhamar nem készül el. Farcádi Botond Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2014. szeptember 30.Haza magasban és mélyben – Szárhegyi Írótábor BorzontonA hétvégén Borzonton tartották meg a Lázár-kastély körüli, elhúzódó huzavona miatt „hazátlanná vált” Szárhegyi Írótábort, így még aktuálisabbá vált a 9. találkozó kérdésfelvetése: „Hol van az író hazája?” A másfélnapos tanácskozásra a Magyarországra, vagy még nyugatabbra elszármazott, erdélyi származású írókat hívtak haza a szervezők, hogy megkérdezzék tőlük, nekik ugyan hol is van a haza. Markó Béla költő, a Communitas Alapítvány elnöke megnyitó beszédében elmondta: „virtuálisan legalább össze kellene varrni ezt a kettévágott irodalomtörténetet”, hiszen könnyebb lenne az elvándoroltakkal együtt folytatni. Amint a tábor főszervezője, Egyed Péter megjegyezte a Molnár Gusztávval való beszélgetése előtt, igyekszik elkerülni, hogy fogalmi vitákba keveredjenek, ami gyakran elő szokott fordulni beszélgetéseik során. A fogalmi viták azonban elkerülhetetlenek voltak, Láng Gusztáv például arról értekezett, milyen változatai voltak az idők során a haza szónak, hiszen főként a régebbi időben nem föltétlenül egy országot jelölt ez a kifejezés, sokkal inkább a települést, ahonnan az illető származott. Láng Gusztáv egyébként, a többi meghívottal ellentétben, nem Erdélyben, hanem Budapesten született, de középiskoláit már Szatmárnémetiben végezte, Kolozsváron szerzett egyetemi oklevelet, majd ugyanitt egyetemi tanár is volt, egészen 1984-ig, amikor ismét Magyarországra telepedett. Szűcs Jenő történészt idézve elmondta: a haza nem szorul arra, hogy az ember benne éljen, úgy is tekinthetünk egy országot hazánknak, ha a sors messze sodort tőle. Szerinte ugyanakkor fontos különbséget tenni a haza és a szülőföld kifejezések között, a szülőföld ugyanis mindig hiányzik az embernek, és ez a hazával ellentétben mentes a politikai, ideológiai töltettől. „El lehet menni úgy is, hogy az ember marad: én például a Magyarországra való áttelepülésem után is munkatársa maradtam a romániai magyar folyóiratoknak” – Fogalmazott Láng. Az irodalomtörténész emlékeztetett rá, hogy Babits például különbséget tett mappa szerinti és lélek szerinti haza között, ő maga pedig Erdélyt tekinti lélek szerinti hazájának, hiszen 37 évig élt itt, 27 évig egyetemi előadóként, így aktívan részt vett az itteni kultúrügyekben. Megemlítette ugyanakkor Márai álláspontját is, aki szerint a haza a magyar nyelv. A fogalmi viták ellenére is érdekes beszélgetések zajlottak tehát le, hiszen amint Lakatos Mihály író, a Sepsiszentgyörgyi Magyar Kulturális Intézet igazgatója fogalmazott: „konferenciát csak megválaszolhatatlan kérdések köré érdemes szervezni”. A konferencia részvevői ugyanakkor a valós honosodás lehetőségéről is eszmét cseréltek. Kenéz Ferenc költő szerint nem volt könnyű, ahogyan az anyaországi irodalmi élet képviselői fogadták őket, hiszen a nyolcvanas évek második felében – amikor maga is kénytelen volt elhagyni az országot – tucatjával telepedtek át erdélyi írók Magyarországra, ami már az ottani irodalmi közélet számára is problémát jelentett. „Azok, akik akkor kimentek Magyarországra, nem bekacsolódtak az ottani irodalmi vérkeringésbe, hanem rátelepedtek arra” – fogalmazott. „Elmenni könnyű, megérkezni nehéz” – fogalmazott később a témával kapcsolatban Tompa Andrea író is, aki Kolozsvárról ment ki Budapestre. Minél több ismeretet szerzel, annál irrelevánsabb a haza kifejezés – idézte Hans-Georg Gadamer szavait Hajdú Farkas-Zoltán, aki egyben a legtávolabbról hazalátogató író is volt a találkozón: 26 éve él Heidelbergben. A csíkszeredai születésű író elmondása szerint igazi transzszilván családból származik, hiszen édesapja csíki székely volt, édesanyja pedig brassói szász. Egy zsidó közmondást is idézett, miszerint a haza ott van, ahol sikeresen tudsz reklamálni. Az is elhangzott ugyanakkor a megbeszélésen, hogy a ’89 előtt eltávozottak többnyire úgynevezett „passzív emigránsok”, hiszen legtöbb esetben nem saját elhatározásból, hanem politikai nyomásra voltak kénytelenek elhagyni az országot, ezzel szemben akik a rendszerváltás után távoztak, már saját elhatározásból tették. A legifjabb kivándorlók történetéből ugyanakkor az is kiderült, hogy ez sem teljesen igaz, hiszen Csender Levente még gyerekkorában került Magyarországra a szülei döntésének következtében, Nagy Koppány Zsolt pedig eredetileg csak az egyetemet végezte volna az anyaországban, majd a felesége miatt maradt kint. Az egyetlen „aktív emigránsnak” Potozky László bizonyult, aki elmondása szerint már középiskolás korában eldöntötte, hogy egyszer Budapesten fog letelepedni, ami a közelmúltban sikerült is. A tanácskozást követően lapunk volt munkatársa, Papp Attila Zsolt vehette át a Csiki László-díjat, amelyet 35 évnél fiatalabb alkotóknak ítélnek oda az elmúlt két évben megjelent kötetért. A díjat korábban Karácsonyi Zsolt és Szabó Róbert Csaba kapta meg, idén pedig Papp Attila Zsolt Vízimozi című verseskönyvét összesen 12 kiadvány közül találta a legjobbnak a díj kuratóriuma. A díjazott a tábor szervezőinek és az elismerés alapítóinak köszönte meg, hogy otthon érezheti magát. Varga László, Krónika (Kolozsvár) 2014. október 23.Nekünk nem szabad feledniEzzel a mottóval, Nagy Gáspár Öröknyár című versének sorával szervezett tegnap színvonalas megemlékezést Sepsiszentgyörgyön a Balassi Intézet, Magyarország kulturális központja, amelynek vezetője, Lakatos Mihály arról beszélt, hogy mindaz, ami 1956 októberében elkezdődött, 1989-ben, éppen 25 éve ért véget. „A krisztusi 33 esztendőt vértanúk és hősök egész sora szegélyezi, s mi, magyarok mindig büszkék lehetünk elődeinkre, akik Európa népei közül elsőként szálltak szembe a kommunista zsarnoksággal, nem sajnálták a véráldozatot, és nem sajnálták az életüket sem azért, hogy mi egy jobb és szabadabb világ polgárai lehessünk. A fő- és zászlóhajtás ezért mindig megilleti őket.” – mondotta a Plugor Sándor Művészeti Líceum dísztermében összegyűlt közönségnek. A következő órában a számos díjjal kitüntetett, szekszárdi születésű Környei Miklós gitárművész különleges, ritkán hallható rövid zeneműveket, Kolcsár József színművész az ’56-os vagy ’89-es eseményekhez kötődő verseket, a Pro Musica kamarakórus pedig alkalomhoz illő dalokat adott elő – és ez a váltakozva megszólaló háromféle műfaj harmonikus egésszé állt össze. A magyar és a székely himnusz közös eléneklése után a jelenlevők egy pohár borral is koccintottak a rendszerváltók emlékezetére. Demeter J. Ildikó Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2014. november 25.Mire való az erdélyi író? (1.)Pár nappal ezelőtt, tulajdonképpen a Gábor Áron születésének 200. évfordulójára kiírt irodalmi pályázat eredményhirdetésekor nyilvánosságra hozott információk verték ki nálam a biztosítékot. Úgyhogy képtelen vagyok szó nélkül hagyni a jelenséget. Előtte meg Marosvécsen csodálkoztam rá mai írói társadalmunk gyarló voltára. Nagyobb lélegzetvétel szükségeltetik, hogy megfogalmazhassam az észrevételeimet. Kihirdették a Gábor Áron 200. című irodalmi pályázat eredményeit Ez év tavaszán, abból az alkalomból, hogy idén ünnepeljük a magyar nemzeti hős, tüzértiszt és ágyúöntő Gábor Áron, az 1848-1849-es forradalom egyik kiemelkedő székelyföldi személyisége születésének kétszázadik évfordulóját (aki Bereckben látta meg a napvilágot 1814. november 27-én) Magyarország Sepsiszentgyörgyi Kulturális Központja, partnerszervezetivel közösen, irodalmi pályázatot hirdetett. A bírálóbizottság értékelte a beküldött munkákat. A díjkiosztó gálára 2014. november 24-én, hétfőn, este 7 órától kezdődően került sor, Sepsiszentgyörgyön, a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron-termében, abban a helyiségben, ahol a hagyomány szerint 1848. október 16-án hangzott el az emlékezetes kijelentés, hogy „Lészen ágyú!” Az első ágyút még az év november 28-án mutatták be és próbálták ki Sepsiszentgyörgyön. Jórészt a helyi tüzérség felszerelésének köszönhető, hogy Háromszéken megszervezhették a székely önvédelmet. A pályázat végeredménye: I. helyezés: Vasmenyasszony (színmű) – Pruzsinszky Sándor (Budapest) – 500 EUR II. helyezés: Az utolsó találkozás (novella) – Bányai Tamás (Budapest) – 250 EUR III. helyezés: Ágyúból öntött (vers) – B. Horváth István (Szekszárd) – 100 EUR Elismerő oklevelek: Rézágyú (novella) – Balogh Gábor (Győr), Gábor Áron keresztfája (novella) – Horvát Gábor (Kecskemét), Sírtánc (novella) – Ambrus Lajos (Korond), Őrhelyen – Nagy Irén (Csíkszentdomokos), A kökösi hídon kettőezer-tizennégyben – Bálint Tamás (Székelyudvarhely) A díjkiosztó ünnepséget Pruzsinszky Sándor drámaíró I. helyezést elért a Vasmenyasszony című felolvasó-színházi bemutatója követte. A színművet sepsiszentgyörgyi és kézdivásárhelyi színművészek egy csoportja mutatta be, Kolcsár József rendezésében. A gálaesten részt vett a csíkszeredai Székelyföld című folyóirat szerkesztősége is, továbbá bemutatták a Székelyföld decemberi számát, amely teljes egészében közli a három díjnyertes művet. Az értékelő-bizottság a következő tagokból állt: Fekete Vince költő, Lakatos Mihály (a pályázatot kiíró intézmények képviselője), Lövétei Lázár László költő, Pécsi Györgyi irodalomkritikus és Váry O.Péter író (a pályázatot kiíró intézmények képviselője). A pályázat kiírói és támogatói a Balassi Intézet – Magyarország sepsiszentgyörgyi Kulturális Központja, a Kovászna Megyei Tanács, és Kovászna Megye Kulturális Központja. Marosvécsi gondolatok Néhány héttel ezelőtt - csak úgy, hirtelen felindulásból - összeszámláltam vagy két tucatnyi írót Székelyudvarhelyen és környékén, s legalább ugyanennyit a Csíki-medencében is. A számbavételkor rájöttem, hogy a létszám még magasabb, hiszen igen sokan az élő klasszikusok közül másutt élnek és alkotnak. Mivel a "lustrának" nem kellett túlterjednie ezen a két régión, nem foglalkoztam e szakma képviselőinek teljes számbavételével. Gyergyóban, Háromszéken, Marosszéken nem számláltam, hanem ráhagytam, mint a környezet- és medvevédők, amikor kijelentették, hogy Hargita megyében mintegy ezerháromszáz medve él, a teljes történelmi Székelyföldön pedig mintegy háromezer. Ennyit azonban a térség nem képes elviselni. Az írók számát illetően pedig háromszázban állapotban meg magammal, mondván, hogy ez a szám is nagyon magas - valóban nem él meg a Székelyföldön ennyi -, ezért engedhetjük meg magunknak, hogy Belső-Erdélyt és Magyarországot is támogassuk. Az összmagyar irodalmat is emberanyaggal látjuk el, az olvasók mellé kiforrott, kész írókat adunk; kiváló esszéistákat, bőbeszédű prózaírókat és ígéretes költőket juttatunk ki a nagyobbik honba, akik szép lassan olyan pályára léphetnek, amelyen érettségitétellé nemesedhetnek a nagy és magyar kultúra egyre inkább drót- és lég-függő kiberterében. Aztán következett a marosvécsi Kemény-várkastély visszaszolgáltatása után szervezett nyílt nap, a kapunyitás november 8-án, amikor a népek több évtized után – végre! – bejárhatták az ódon épület belső tereit, azokat a helyszíneket, ahol a trianoni "hungarocídium" után ébredező erdélyi magyar írói társadalom java időnként összesereglett megvitatni a "stratégiát", a kulturális irányvonalakat és a teendőket. Lehetséges, hogy nem is annyira a konferenciázás, hanem inkább a baráti együttlét lehetősége jelentette az igazi hasznot, hiszen a helikoni munkaközösség csak eszmei és elméleti szinten működött, jogi személyiséggé, alapítvánnyá, egyesületté soha nem szerveződött, s mégis oly hosszú időn át fennállhatott és szolgálhatta a kisebbségbe szakadt erdélyi magyar társadalom érdekeit. Amikor megjelentünk a kastély környezetében, s kezdetét vette a megemlékezés, a koszorúzás, báró Kemény János alakjának felidézése, mindjárt arra lettem figyelmes, hogy két történelmi egyházunk és a sokarcú politikum képviselői is igen markánsan képviseltetik magukat. Igaz ugyan, hogy az államelnök-választás két fordulója közti időben jártunk, amikor a számunkra igazi tétet nem jelentő aktusra való felkészülésben gyakorlatilag magunkra maradtunk, mert a felelőtlen felelősök azt mondták, hogy haladjunk csak toronyiránt, s oda szavazzunk, ahova szívünk-lelkünk, ízlésünk, úri kedvünk diktálja, de mégiscsak jobb - ejsze -, súgták, ha a baloldali négyzetbe tesszük azt a bizonyos bélyegzőt a szavazólapon. Mondták ezt annak ellenére, hogy a szívünk azért testületileg jobbra húzott. És épp ezek a Pilátusok voltak a legmarkánsabban jelen. Eltelt újabb három hét, s mind vártam, hogy a sajtóban felhívás jelenik meg, amely mentén a művésztársadalom megszólal és felajánlásokat tesz. Mert én még abból az ósdi garnitúrából való vagyok, aki úgy képzeli, hogy használni tud a szavak által, s az üzenet erejével. Egy vak hang sem jött. Nyoma sincs a felajánlásnak. Több ismerős azt mondta, hogy a kastély magántulajdon, az örökösök szíve-joga eldönteni, hogy mit kezdenek véle. Ez így van, csak éppen a szimbólum újjáépítése lenne fontos. Az is elképzelhető, hogy közben bizottságok alakultak, szerveződnek a boszorkánykonyhák és a szekértáborok, a grémiumok és a kuratóriumok, csak éppen a szellemi kötőanyag illan tova ez idő alatt a habarcsból. Gondolom nézelődnek a kollégák, hogy ki kivel, s kivel nem. Mondja már meg valaki, hogy zajlik-e valamiféle kezdeményezés? Mert az olvasótábor, az istenverte nép várja már azokat a fotográfiákat, amelyeken egymás mellé ülnek majd a lévendő érettségitételek elkövetői. Vagy írjunk egy projektet, pályázzunk Brüsszelig a transzszilvanizmus védelméért. Tetessünk majd ki ékes román nyelvű táblákat a főbejárathoz, hogy ezt is ők javítják meg nekünk és saját arcukhoz igazgatják a múltunkat meg a jövőnket? Vagy kérjük meg a genetikai potenciállal rendelkező szomszédságot, hogy javítsa meg az ereszcsatornákat? Simó Márton Székelyhon.ro 2014. december 24.Évfordulók jegyében (Kulturális műsorok)Összesen 51 rendezvény, ebből 23 Sepsiszentgyörgyön, 11 Székelyudvarhelyen, 9 Csíkszeredában, kettő-kettő Gyergyószentmiklóson, Madéfalván, Kolozsváron, egy-egy Marosvásárhelyen, Zilahon; vagy műfaji csoportosításban: 21 történettudományi, 11 irodalmi, kilenc fotóművészeti, nyolc zeneművészeti, hat képzőművészeti, egy sport – ezek a Balassi Intézet sepsiszentgyörgyi Kulturális Központjának 2014-es statisztikai adatai. Kiértékelőjében Lakatos Mihály, az intézet vezetője elmondta, az idei esztendő főbb rendezvényeit az évfordulók köré csoportosították, ezek hozadéka az eredeti és maradandó kulturális értékek keletkezése. Így a Siculicidium 250. megemlékezésére képzőművészeti pályázatot hirdettek meg, melyre 35 műalkotással Kanadától Skócián, Hollandián, Ausztrián és Magyarországon át Erdélyig félszáz alkotó jelentkezett. Az első világháborús programsorozatuk kiemelkedő rendezvényévé vált a Zayzon Ágnes és zenekara által összeállított eredeti műsor, a holokauszt 70. évfordulójára Kolozsváron szervezett konferencia a magyar irodalom két kiemelkedő alakját, Ligeti Ernőt és Karácsony Benőt állította középpontba. A Gábor Áron Emlékévben meghirdetett irodalmi pályázatuk szerényebb eredményekkel zárult, Lakatos Mihály azonban kiemelte, egy jó és új színmű is született e felhívás nyomán, mely többet érdemel egy felolvasószínházi előadásnál. Az állandósult programok mellett, mint A magyar nemzet története sorozat, az első román nyelvű Hamvas Béla-mű kiadását emelte még ki Lakatos Mihály, ami azért is jelentős teljesítmény, mert A bor filozófiája című alkotást Hubbes László anyanyelvéről fordította a másik nyelvre. A jövő esztendő első negyedében az elkezdett rendezvénysorozatok (A magyar nemzet története előadásainak meghívottja többek között Romsics Ignác) és a már bejáratott programok (március 15-i zenés-irodalmi összeállítás) mellett ezúttal is több programot szervez a Balassi Intézet sepsiszentgyörgyi kulturális központja, januárban Polgári kultúrpolitika: eredmények és dilemmák címmel L. Simon László könyvbemutatóját, a hetvenéves Ferenczes István költő köszöntésére Krónikás ének címmel pódiumműsort, februárban a Lola Blau színdarabot hozzák el Sepsiszentgyörgyre, márciusban A Bozgortól Marosvásárhely fekete márciusáig címmel pedig a jövőben negyed százada történtek dokumetumfilmes, illetve irodalmi feldolgozásával ismerkedhet a közönség. Váry O. Péter Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. február 3.Mire való az erdélyi író? (2.)A KultúrHonon és az Udvarhelyi Híradó Kft. által kiadott többi lapban is beszámoltunk arról, hogy a Balassi Intézet – Magyarország sepsiszentgyörgyi Kulturális központja, a Kovászna Megyei Tanács és a Kovászna Megyei Kulturális Központ által kiírt Orbán Balázs-pályázat sikeres volt ugyan, de azért messze elmaradt a várakozásoktól. Írásunkban az intézmény vezetőjének, a pályázat ötletgazdájának meglátásait összegezzük. Lakatos Mihály (1964, Székelyudvarhely) maga is kiváló prózaíró és műfordító. Egyetemi tanulmányai egy részét Magyarországon végezte, majd mintegy két évtizeden át olyan intézményekben dolgozott, ahol feladatai közé tartozott a határon túli kulturális élet bizonyos fórumainak, alkotóközösségeinek a szervezése és támogatása. A beérkezett pályaművek számának tekintetében elmondható – nyilatkozta az intézetvezető –, hogy a várakozásainkhoz és a rendelkezésre álló időhöz (6 hónap) képest ez egy igen – mondhatni: kiábrándítóan – alacsony szám. Mindez annak ellenére, hogy a sajtóban és a különböző írószervezetek (Magyar Írószövetség, Szépírók Társasága, Erdélyi Magyar Írók Ligája) belső levelezőhálózatában többször is megjelent a félév folyamán a pályázati felhívás. Szomorú, hogy neves erdélyi és anyaországi írók nem érezték úgy, hogy mondanivalójuk lenne a téma kapcsán. Persze, bizonyos tekintetben érthető is a pályaművek alacsony száma, hiszen nem könnyű és nem egyszerű 2014-ben érvényeset írni Gábor Áronról úgy, hogy az ember ne tévedjen a közhelyek, felszínes ömlengések, hazafiaskodó és hősieskedő tirádák, falvédő-bölcsességek, politikai szlogenek sikátoraiba. És valóban: a beküldött pályaművek szerzői közül többeket is elnyelt az említett „sikátor”… Mindezek ellenére, és megkockáztatva, hogy a történelmi témák iránti elfogultságom mondatja ezt velem, úgy vélem: azért illett volna próbálkozni… De ne afölött búslakodjunk, ami nincs, hanem annak örüljünk, ami van. És hát elmondhatjuk, hogy született a pályázatra egy igen jó egyfelvonásos színmű a budapesti Pruzsinszky Sándor tollából, illetve egy jó novella (Bányai Tamástól) és egy jó költemény (B.Horváth Istvántól). A dolog érdekessége, hogy drámai műfajról nem tesz említést a pályázati kiírás, mégis egy színmű volt az, amely egyöntetűen elnyerte az Értékelő Bizottság tetszését. A bizottsági tagok mindegyike abszolút nyertesnek jelölte a drámát. Ez vezetett a pályázat díjazási rendszerének módosításához, és így született meg a végeredmény, mely hűen tükrözi a pályázat értékkonstellációját. Az antológia tervét – elegendő mennyiségű és megfelelő színvonalú pályaművek hiányában – a Bizottság elvetette, az erre tartalékolt összeget a nyertes pályamű felolvasószínházi bemutatójára fordítjuk. Az ősbemutatóra terveink szerint 2015-ben kerülne sor, de ez további tárgyalások és egyeztetések függvénye, nem csupán a kiíró intézmények szándékától függ. Mindenesetre, a Bizottság véleménye szerint érdemes lesz foglalkozni vele. A pályázat jeligés volt, a Bizottság pedig csak azon szerzőktől kérte a jelige feloldását, akiknek a pályaműve valamilyen formában (díjak, elismerő oklevelek) jutalmazásra kerül. Így nem tudjuk pontosan, hogy milyen arányban pályáztak Erdélyből, az anyaországból, esetleg a Kárpát-medence más régióiból… Volt olyan szerzőnk is – bár a Bizottság elismerő oklevelet adományozott volna neki – a mai napig nem fedte fel kilétét… Az viszont megállapítható, hogy a jutalmazott szerzők többsége (5:3 arányban) anyaországi, ami valóban felveti azt a nyomasztó kérdést, hogy hol maradtak az erdélyi szerzők…Sok mindent el tudok képzelni, csupán azt az egyet nem, hogy Gábor Áron és a másfél évszázad alatt köré szövődött mítosz ne lenne fontos számukra. De egy intézmény vezetője ne képzelegjen, hanem nézze a tényeket. A tények pedig ott vannak a pályázat „eredményjelző” tábláján. Lakatos Mihály Székelyhon.ro 2015. március 24.Hogyan és kiket nyomaszt a Fekete Március?Vajon hogyan látja az operatőr, a történész és az író a vásárhelyi eseményeket egy negyedszázad múltán? Huszonöt esztendővel ezelőtt, ezekben a napokban, amikor még három hónap sem telt el azóta, hogy közelmúltunk történetének legsötétebb „aranykora” véget ért, ismét gyülekezni kezdtek a fellegek az erdélyi magyarság feje fölött. Alantas indulatok szabadultak el Marosvásárhelyen. Erre a történelminek nevezhető fordulópontra csak józanul, a tanulságok megjegyzésével szabad emlékezni és kell emlékeztetni. A Ceauşescu-rezsim halálos szorításából az utolsó pillanatban és éppen csak megszabadult közösség fél évszázadnyi kényszerű várakozás után szerette volna minél hamarabb révbe érve látni mindazon természetes jogokat (anyanyelvű oktatás, anyanyelvhasználat a közéletben), amelyek hiányát oly sokáig sínylette. A sors azonban más forgatókönyvet tartogatott a számára. A négy évtizednyi elfojtás után nemcsak a szabadságvágy tört ki ellenállhatatlan erővel a romániai társadalomból. Így történhetett meg, hogy gyertyás-könyves tüntetésre fejszés-botos megnyilvánulások formájában érkezett válasz. Szükségszerű volt-e ez a végkifejlet? Lehetett volna-e másként? Diogenész szerint Szolón, amikor megkérdezték tőle, hogy az emberek miként követhetnék el a legkevesebb jogtalanságot, a következőt felelte: "Ha azok, akiket nem ért jogtalanság, épp úgy sértve éreznék magukat miatta, mint akiket jogtalanság ért". Vajon miért bizonyult járhatatlannak ez az út? És ha már az indulatok előtt gyengéknek bizonyultunk, elég erősek voltunk-e ahhoz, hogy utólag józanul és olyan mércével ítéljük meg a történteket, amelyet – legalábbis emberi fogalmak szerint – igazságosnak nevezhetünk? Az átélt szenvedés megtisztulást hozott-e, vagy újabb és még igazságtalanabb szenvedéseket? Olyan kínzó kérdések ezek, amelyekre – bár elemzések, tanulmányok tucatjai születtek azóta – még mindig keressük a választ. Azt mindenesetre leszögezhetjük, hogy a marosvásárhelyi etnikai konfliktusnak nem volt igazi nyertese. Megnyomorított és megkeseredett emberek százai, ezrei hordozzák azóta is mindkét fél részéről azt a lelki ballasztot, ami egy ilyen esemény hosszú évtizedekig kitörölhetetlen velejárója. Az már a sors kegyetlen iróniájának tudható be, hogy a fel- és megoldás eszközeivel is ellátott bennünket. De rövidlátók módjára nem vesszük észre és nem használjuk ezeket. Mintha valami titokzatos erő folyton megbénítaná a lábainkat, hogy ne tudjunk az egyetlen járható útra lépni. Hogy előtte kipróbáljuk az összes járhatatlant… Marosvásárhely „fekete márciusának” 25. évfordulóján nemcsak érdemes, de egyenesen ajánlott lenne mindent újra átgondolni. és nem a legerősebb ösztönnek – az egymásra mutogatásnak – engedelmeskedve, hanem a józan mérlegelést részesítve előnyben. Így talán lenne rá mód, hogy becsületes emberekként újra egymás szemébe nézve és egymásnak kezet nyújtva megtaláljuk a mindannyiunk számára üdvözítő megoldást. Nem tévesztve szem elől azt, amit Pál apostol írt az efezusiaknak címzett levelében: „legyetek egymás iránt jóindulatúak, könyörületesek, és bocsássatok meg egymásnak, amint Isten is megbocsátott nektek Krisztusban”. Úgy gondolom, hogy e soroknak nemcsak az Égei-tenger kisázsiai partvidékén, de a keresztény Európában is érdemes lenne érvényt szerezni. Lakatos Mihály A Balassi Intézet sepsiszentgyörgyi Kulturális Központjának szervezésében a fenti téma kapcsán 2015. március 25-én 18 órától Marosvásárhelyen, a Kövesdombi Unitárius Egyházközség előadótermében, illetve március 27-én 18 órától a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum Bartók-termében kerül sor a „Fekete Március – 1990.” című rendezvényre. A rendezvényen Miholcsa Gyula filmrendező, Simó Márton író és László Márton történész beszélgetnek a negyedszázaddal ezelőtt lezajlott eseményekről. Miholcsa Gyula részleteket mutat be a 2010-ben készült „Marosvásárhely fekete márciusa” c. dokumentumfilmjéből, Simó Márton, aki feltehetőleg az első olyan író, aki szépirodalmi alkotásban is megörökítette az akkori eseményeket, a „bozgor” c. regénytrilógiájából olvas fel részleteket, míg László Márton, aki társszerzője a Novák Csaba Zoltán történésszel közösen 2012-ben a Pro Print Kiadónál megjelentetett „A szabadság terhe – Marosvásárhely, 1990. március 16-21.” c. kötetnek, a történész szemszögéből elemzi az eseményeket, azok következményeit és tanulságait. Székelyhon.ro 2015. március 30.A rejtélyes katonatisztek és a győztesek (Marosvásárhely fekete márciusáról Sepsiszentgyörgyön)Három nézőpontból – az író, a történész, az operatőr-dokumentumfilmrendező –, de nagyjából ugyanazok a következtetések hangzottak el pénteken este a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Béla Termében a Balassi Intézet sepsiszentgyörgyi Kulturális Központjának szervezésében zajló eseményen, amelyen Marosvásárhely fekete márciusát idézték fel. Három hónappal azt követően, hogy véget ért a legsötétebb aranykor, megbukott a Ceauşescu-diktatúra, újabb gondokkal szembesült a romániai magyarság: a szabadságvágy mellett az indulatok is elszabadultak, az anyanyelvű iskolákért tartott gyertyás-könyves tüntetésre fejszés-baltás randalírozás volt a válasz, a Marosvásárhelyen 1990 márciusában történteknek pedig csak vesztesei vannak – vezette fel a beszélgetést a szervező intézmény vezetője, a házigazda Lakatos Mihály. Az eseményen részleteket vetítettek Miholcsa Gyula Marosvásárhely fekete márciusa című, tizenegy órás dokumentumfilmjéből, Simó Márton székelyudvarhelyi író Bozgor című regénytrilógiájának a témához illő passzusaiból olvasott fel, László Márton történész pedig a Novák Csaba Zoltánnal közösen kiadott, A szabadság terhe című könyvében megjelent kutatásait ismertette. Miholcsa Gyula, a közszolgálati televízió magyar adásának munkatársa a vetítés felvezetőjében leszögezte: amint az a filmből is kiderül, helytelen nemzetiségi, etnikai konfliktusról beszélni a marosvásárhelyi események kapcsán, valójában szervezett támadás történt: Görgény-völgyi parasztokat leitattak, félrevezettek, felbujtottak és bevittek a városba, megmutatták, kiket kell támadni. Azért sem helyes etnikai konfliktusról beszélni, mert azzal a felelősséget a magyarokra és a románokra hárítanánk, és elterelnénk a figyelmet az igazi tettesekről – magyarázta Miholcsa Gyula. László Márton arra világított rá: megvoltak azok a történelmi előzmények, amelyekre hivatkozva fel lehetett korbácsolni az indulatokat, hiszen a román államépítés kizáró jellegű, nem számol más nemzetiségűekkel, így veszélyként élték meg a magyar közösségnek az anyanyelvű iskolahálózat visszaállítására vonatkozó kérelmét. Azt is leszögezte: egybehangzó vélemény, hogy a Securitate volt érdekelt a konfliktus kirobbantásában, március végén járt le ugyanis az a december végi változások során szabott három hónapos türelmi idő, amely alatt még kaptak fizetést a volt titkosszolgálat emberei, valamilyen módon tehát igazolniuk kellett, hogy az új rendszerben is szükség van a hírszerző szolgálatra. A magyar közösség követeléseit szeparatista veszélyként állították be, így igazolták munkájuk fontosságát. Ezt a mára már egybehangzó véleményt azonban a történésznek bizonyítania kell, s minthogy a szekustisztek nem mondják el az igazságot, alternatív módszerekhez, vallomásokra, korabeli jelentésekre, dokumentumokra kénytelen hagyatkozni. Ezek tanulmányozása során derült ki többek között, hogy a hivatalos jelentésekben, a visszaemlékezésekben minduntalan felbukkannak bizonyos katonatisztek – aligha véletlenül, ugyanis a Securitatét december végén a hadsereg alárendeltségébe, kötelékébe helyezték át. A katonai egyenruha a 90-es évek elején presztízst, védelmet biztosíthatott a szekusoknak, akik egy hiteles intézmény egyenruhájában szervezkedhettek. Mint László Márton sorolta, a Görgény-völgyi parasztok visszaemlékezéseikben is katonatisztekről beszéltek, akik a március 19–20-i események előtt feltűntek falujukban, és jelezték: hamarosan szükség lesz rájuk. Továbbá a védelmi minisztériumnak a parlamenti vizsgálóbizottság számára készített jelentésében is szerepel: március 20-án délben katonatiszteket küldtek a Görgény völgyébe, a dokumentum szerint azért, hogy meggyőzzék az ott élőket, ne menjenek be Marosvásárhelyre. Feltevésüket – miszerint valójában szekusok voltak – megerősítik korábbi esetek is: résztvevők visszaemlékezései szerint bizonyos katonatiszti ruhát viselő egyének a katonai személyzettől eltérő módszereket alkalmazva emeltek ki a tömegből magyarokat, illetve igazoltatták őket. Miholcsa Gyula azt hangsúlyozta: ha az utcai konfliktusban részt vevő magyarok és románok perspektívájából nézzük a dolgokat, győztesei nem voltak az eseményeknek. A magyarok a cigányok segédletével március 20-án visszaverték a támadókat, de a magyarság mégis vesztesként került ki a fekete márciusból. A halálos áldozatokon és a sérülteken túl sokak számára lelki megrázkódtatást jelentettek a történtek, sok magyar elvándorolt Marosvásárhelyről, nem lett egyhamar önálló Bolyai-iskola, magyar orvosi egyetem máig nincs, az etnikai mérleg átbillent a románok javára, ma ők adják a polgármestert is, hosszú időre megszűnt mindenféle kapcsolat a városban élő magyarok és románok között. Ugyanakkor vannak nyertesei a történteknek, ezek kilétére az események okait firtató különféle forgatókönyvekből lehet következtetni. Győzött például a Securitate, amely Román Hírszerző Szolgálat néven folytatta tevékenységét. Sikerült a hatalmat minden szinten átmenteni – a következőkben ugyanis azért sem lehetett volt szekusokat eltávolítani bizonyos funkciókból, mert mindenki azt kiáltotta: etnikai hovatartozása, románsága miatt váltanák le. Győztek a románok is: a magyarok elvándorlása nyomán munkahelyek ürültek meg, ők kerültek többségbe. Nyertesnek tekinthetők a választásokon taroló pártok, Ion Iliescuék. Továbbá az események Erdély fejlődésének visszaszorításához vezettek: az etnikai konfliktus hírére a nyugati befektetők elkerülték a térséget. Az is a forgatókönyvek egyike, hogy egy olyan időszakban, amikor a térségben országok bomlottak fel (Szovjetunió, Csehszlovákia stb.), az erdélyi románokat így uszították a magyarok ellen, nehogy véletlenül maguk is Erdély leválását kezdeményezzék – sorolta Miholcsa Gyula. Farcádi Botond Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. június 11.Két székely – dokumentumfilmMarossy Géza és Lukács Csaba filmje 2014-ben készült. Két székellyel, Amerikában és Erdélyben Látszólag homlokegyenest ellenkező irányba indul el a két székely ember (jellemző módon mindketten a „káoszelmélettől”), s teremtenek mindketten egy-egy olyan világot, amelyre érdemes odafigyelni. Egyikük, igazi posztmodern felfedező módjára, a tudomány számára szűz területeket tár fel – az egész emberiség hasznára és épülésére, a másik a hagyományt építi át a múltból a jövőbe –, hogy példát és utat mutasson kiútkereséssel bajlódó szűkebb közössége számára. Mindkettőjükre büszke, mindkettőjüket sikeres embernek tartja az őket kibocsátó székelyföldi közösség. De vajon mindeközben milyen életet élnek, megtalálták-e a boldogságukat? Hiszen a siker nem külső ajándék, hanem belső lelkiállapot kérdése… 2015. június 16-19. között kerül sor Csíkszeredában, Sepsiszentgyörgyön, Kovásznán és Kolozsváron LUKÁCS CSABA rendező és MAROSSY GÉZA operatőr Két székely című dokumentumfilmjének bemutatójára. A vetítések után a két szerző közönségtalálkozón vesz részt. A vetítések és közönségtalálkozók időpontjai és helyszínei: 2015. június 16. (kedd) – Csíkszereda, Sapientia EMTE előadóterme, 18 óra; 2015. június 17. (szerda) – Sepsiszentgyörgy, Székely Nemzeti Múzeum Bartók-terme, 20 óra; 2015. június 18. (csütörtök) – Kovászna, Városi Művelődési Ház, 18 óra 2015. június 19. (péntek) – Kolozsvár, Sapientia EMTE előadóterme, 18 óra. A rendezvény fő szervezője és támogatója: Balassi Intézet – Magyarország Kulturális Központja, Sepsiszentgyörgy. Szervezőpartnerek és támogatók: Csíkszeredában – Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem, Sepsiszentgyörgyön – MUKKK Kulturális és Ifjúsági Egyesület, Székely Nemzeti Múzeum, Kovásznán – Városi Művelődési Ház, Fábián Ernő Népfőiskola, Kolozsváron – Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem, Kincses Kolozsvár Egyesület. Lakatos Mihály Székelyhon.ro 2015. augusztus 20.Bezár a magyar intézetMeghatározatlan ideig felfüggeszti tevékenységét a Balassi Intézet – Magyarország Kulturális Központjának sepsiszentgyörgyi irodája, miután az intézményvezető Lakatos Mihálynak e hónap végén lejár a négyéves mandátuma. Az intézmény Magyarország és Románia kormányai közti hosszas politikai egyeztetést követően 2006. november 29-én nyílott meg hivatalosan a Magyar Köztársaság Bukaresti Kulturális Központja fiókintézeteként, céljaként „a magyarországi és a Kárpát-medencei magyar kulturális párbeszéd felerősítését, a kulturális kapcsolatok élénkebbé tételét” határozta meg. Első vezetője Hadnagy Miklós volt, aki 2011 júniusáig töltötte be az irodavezetői tisztséget, Lakatos Mihály, a Nemzeti Erőforrás Minisztériumának korábbi osztályvezetője 2011. szeptember 12-e óta áll az intézmény élén.(vop) Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. szeptember 1.Lobog-e még piros-fehér-zöld a Székház homlokzatán? (Búcsúbeszélgetés Lakatos Mihállyal)Egy héttel ezelőtt baráti beszélgetésre hívott. Semmi különös, máskor is megesett. Ezúttal azonban azzal kezdte: lejárt megbízatása, megy vissza Magyarországra. Eltelt már az öt esztendő? – kérdeztem. Nem, csak négy. Nem módosította ugyanis a magyar kormány azt a törvényt, miszerint a kulturális intézetek vezetői négy plusz egy évet tölthetnek tisztségükben. Ha valamiért rossz szájízzel maradt Lakatos Mihály, a Balassi Intézet – Magyarország Kulturális Központja sepsiszentgyörgyi fiókintézetének vezetője, az éppen ez az egy hiányzó év. Ugyanis pályázatában öt évre tervezett. A meg nem adatott évet pedig nemcsak ő, de az intézet által szervezett rendezvényeket látogató székelyföldi közönség is hiányolni fogja. Budapestre való visszautazása előtt hát egy újabb lezárult, Sepsiszentgyörgy kulturális életében mély nyomot hagyó korszak mérlegének megvonására kértük Lakatos Mihályt. – Négy évvel ezelőtt tervekkel és illúziókkal telten jöttél Sepsiszentgyörgyre. Hogyan távozol? – Nagyon szép időszakot tudhatok magam mögött, és ha mégis kicsi keserűség van most a lelkemben, az csak azért, mert néhány dolognak én már nem tudok személyesen a végére járni. Olyan programoknak, amelyek a pályázatom koncepciójának fontos pillérei. – Mi az, amit el lehetett végezni? – Eredmények tekintetében azt mondhatom, hogy körülbelül 80 százalékát sikerült megvalósítanom terveimnek. Úgy szeretek dolgozni, hogy maradjon utánam valami időtálló is. Ilyen a siculicidium alkalmából kiírt képzőművészeti pályázat: a harmincvalahány alkotásból nagyon jó kis tárlat keletkezett, aminek egyébként Madéfalva híjával volt: utánanéztünk, csupán három olyan, a 20. században született műalkotást tudtunk azonosítani, amely a madéfalvi eseményt dolgozta fel. Ráadásul még azt is sikerült elérni, hogy magyar kormányzati támogatással a műalkotások Madéfalva birtokába kerüljenek. Ez a pályázat azért is fontos, mert a művészet, amelyben benne van az irodalom is, sokat tehet azért, hogy emberközelbe hozzon egy időben nagyon távoli eseményt. Hasonló, hogyha nem is olyan nagy sikert arató volt a Gábor Áron-pályázat, amelynek nyomán keletkezett egy új színmű. Igaz, még nem volt megmérettetve valójában, hiszen csak egyszer mutattuk be felolvasószínházi keretek között, de a közönség reakcióján is úgy láttam, ez is lehet időtálló, legalábbis egy 21. század eleji feldolgozása a Gábor Áron-témának. A harmadik dolog, ami szintén nem mulandó, hogy sikerült Hamvas Béla első román nyelvű fordítását megjelentetni. Ezt szinte a sors játszotta a kezemre, mert Hubbes László, akivel egyetemi társak voltunk Kolozsváron a 90-es évek elején, már A bor filozófiájának kész fordításával keresett meg ideérkezésemkor, és csak az egyik legnevesebb román kiadó, a Curtea Veche igazgatóját kellett meggyőzni, hogy érdemes kiadni. A román értelmiség körében igen nagy a sikere a műnek. – A magyarországi borvidékek bemutatásának szándékával programsorozatot indítottál, amely azonban csak az első kiadást érte meg. – 2012-ben a Székelyföldi Eger Napokkal kezdődött, de a másodikat nem sikerült megvalósítani, mert a minisztérium mindössze tíz százalékát biztosította a szükséges költségvetésnek. Ez összefüggésben állt az ottani személyi változásokkal is, nem ismerték fel, hogy nemcsak borászati bizniszről van szó, bár ez önmagában is jó dolog lenne, hanem kapcsolódik hozzá egy olyan kulturális meg társadalmi eseménysorozat, amelynek hatása ezen túl mutat. Az egri bor ürügyén először járt Székelyföldön például a Gárdonyi Géza Színház, a Harlekin Bábszínház, és az Agria szerkesztősége sem fordult meg itt azelőtt. Megismerkedtek az itteni színházakkal, bábosokkal, az itteni irodalmi műhelyekkel, tehát a kapcsolat megszületett. A Tokaji Napokat már megszerveztük a tokaji borászokkal, a Miskolci Nemzeti Színházzal, a Csodamalom Bábszínházzal meg az Avas Néptáncegyüttessel, amikor kiderült, hogy a minisztériumi támogatás nem elég. Még úgy sem, hogy előző évben Kovászna Megye Tanácsa nagy részt vállalt a szervezésben. – Milyen volt az együttműködés a háromszéki intézményekkel, illetve hatóságokkal? – Nagyon jó, itt, Szentgyörgyön talán csak az Erdélyi Művészeti Központtal nem szerveztünk közös rendezvényt. A legtöbb programot, nyilván, a helyzetből adódóan, a Bod Péter Megyei Könyvtárral bonyolítottuk, rögtön utána a Székely Nemzeti Múzeum következik, de közösen szerveztünk eseményeket a Lábas Házzal, a Gyárfás Jenő Képtárral (amíg működött), a Magmával, a Kónya Ádám Művelődési Házzal, a vadászati múzeummal, a Tamási Áron Színházzal is néhány esetben, és a Háromszék szerkesztőségével, persze. Anélkül, hogy az együttműködésnek intézményes keretet adtunk volna, ezek emberi kapcsolatokon múltak. Amikor megkerestem őket, vagy ők keresték meg az intézményt, mindenki igyekezett segíteni a másikon. De ugyanez mondható el a székelyudvarhelyi, csíkszeredai, gyergyószentmiklósi kulturális intézményekről, a kézdivásárhelyiekről vagy a kovásznaiakról nem is beszélve. – A Gábor Áron-pályázat esetében tudom, intézményei révén Kovászna Megye Tanácsa jelentős támogatást biztosított. Más programoknál is beszállt a városi, megyei önkormányzat? – Hogyne, például a Székelyföldi Eger-Napokkor az összes vendég elszállásolását a megyei tanács biztosította, meg a szórólapokat, plakátokat is. Nem mindig csak az segítség, ha az embernek pénzt adnak, hanem az is, ha olyan dolgokat biztosítanak, amelyekért egyébként fizetni kéne. – Általában kényes az anyagiak kérdését feszegetni, mégis: hogyan alakult a rendelkezésedre álló pénzkeret? – Stagnált. Gyakorlatilag, amit költségvetésből biztosítottak, az 2011-ben is ugyanannyi volt, mint 2015-ben, de ez nem kirívó, ilyen az összes kulturális intézet ellátottsága. Ennek ellenére a Székelyföldön túl is eljutottam, pár alkalommal Kolozsváron, Nagyszebenben, Brassóban is szerveztem programot. De ilyen financiális háttérrel és ekkora személyzettel, ami gyakorlatilag egy embert jelent – mert a titkárnő csak az adminisztratív ügyekben segít –, nem lehet egész Erdélyt lefedni. – A mit nem lehetett megcsinálni fejezet mit tartogat még? – A történelmi előadás-sorozatnál csak a Horthy-korszakig sikerült eljutni, most következett volna az észak-erdélyi történet, ez kiemelten szerepelt volna mint az ittenieket különösen érdeklő fejezet, aztán a második világháború, a Rákosi-korszak, 1956, a Kádár-korszak és a rendszerváltás. Így lett volna teljes a kép. De hát nézzük a pohárnak a tele lévő háromnegyedét, így is főként annak örülök, hogy a középiskolások – Sepsiszentgyörgyön a Székely Mikó Kollégium diákjai – mindezzel szembesülhettek, mert igyekeztem a történészszakma ajánlása alapján minden korszaknak a legjobb ismerőjét elhívni, és ők a tankönyvekben még benne sem levő legújabb kutatásokat is beépítve tartották meg előadásaikat, a tanulók tehát olyan pluszt kaphattak, amihez másként nem jutottak volna hozzá. – Ha a történelmi előadás-sorozat az idő miatt nem tudott kifutni, volt egy másik elképzelésed, amely elég hamar elakadt: a magyar olimpikonok bemutatása. – Ettől azért ment el a kedvem, mert napjaink nagy sportolóit, akiket mindenki ismer, és akikkel mindenki szeretett volna találkozni, egyszerűen nem lehetett rávenni, hogy eljöjjenek. Amikor itt járt a kétszeres olimpiai bajnok tőrvívó, Rejtő Ildikó és a kilencszeres kenuvilágbajnok, Wichmann Tamás, nem döntöttünk nézői csúcsot. És volt egy másik, szintén félbemaradt sorozat, a magyar építészek bemutatása. Csupán Ekler Dezső vette rá magát, hogy eljöjjön, a többiekkel nem tudtam zöld ágra vergődni. Le is vontam a következtetést, hogy építészeink olyanok, mint az alkotásaik: nehezen mozdíthatóak. – Említetted beszélgetésünk elején, hogy van néhány dolog, amelynek már nem tudsz a végére járni, de elindítottad szervezésüket. – Az egyik az Erdélyi Magyar Írók Ligájával közösen szervezett, szeptember 3–5. között Árkoson zajló tábor, ahol jelen lesz néhány magyarországi író, akit fordítottak román nyelvre, és román író, akit magyar nyelvre, valamint műfordítók is. Mindig jó, főleg, ha két olyan népről van szó, mint a román és a magyar, ha a művészek megismerik egymást, általában az ilyen barátságok jót tesznek a kétoldalú kapcsolatoknak. A másik egy kortárs magyar irodalmi antológia megjelentetése román nyelven. A Nemzeti Kulturális Alap támogatja a kezdeményezést, és a szervezés is elég jó szinten áll, feltehetőleg 2016 májusában a Bookfesten majd be lehet mutatni két könyvet, egy verses- és egy prózakötetet, amely a kortárs magyar irodalom aktuális állapotát tükrözi. Mert minden évben jelenik meg egy, két, három lefordított mű, de ebből a román olvasó nem kap átfogó képet, hogy mi zajlik most, miről gondolkodnak, mit írnak, hogyan írnak a mostani magyar költők, írók. – Irodalom. Íróember vagy, az elmúlt négy év során jó néhány magyarországi írót hívtál meg Székelyföldre, de sajátos elképzelés szerint. – Arra fordítottam a hangsúlyt, hogy olyan szerzőket hívjak meg, akik értéket alkotnak, de valahogy mégis az irodalmi kánon perifériáján vannak, nevük nem igazán került be a köztudatba. Ilyen Hász Róbert, gondolom, nagyon kevesen hallottak a szerzőről, pedig a Künde című regénye tényleg az egyik legjobb magyar regény, amelyet a 21. század elején írtak. Ács Margit, Temesi Ferenc kitűnő szerzők, vagy a műhelyek közül a Kortárs egy irányadó irodalmi orgánum, vagy a Hitel, ezek mind először fordultak meg Erdélyben. Sepsiszentgyörgyön, meg általában Székelyföldön az utóbbi években nagyon mozgalmas kulturális élet zajlik, az érdeklődő közönség nagyon sokszor a bőség zavarával küszködik. Az volt a célom, hogy azokat a szerzőket mutassam be, akiket a helyiek ilyen vagy olyan okból nem hívnak el, erre a résre álljak rá, ahol hiány mutatkozott. – Ugyancsak irodalommal kapcsolatosak nemzeti ünnepeinkkor bemutatott műsoraitok is. – Kiderült, hogy az alkalmi zenés-irodalmi összeállításokra van kereslet. Amikor az első október 23-ai műsor végén láttam, hogy az embereknek könnyes a szemük, világossá vált, hogy ez olyan műfaj, amelynek ma is van létjogosultsága, amellyel érdemes foglalkozni. – Végére hagytam egy nehéz kérdést. Kinevezéseddel egyúttal kultúrdiplomáciai megbízatást is vállaltál. Ez valami bonyodalmat okozott-e, kerültél-e az elmúlt négy év során konfliktusos helyzetbe? – Én nem, de a sors szeszélye folytán a titkárnőm, Szőcs Erika igen. Egy alkalommal, amikor én nem voltam az irodában, bejött egy román fiatalember számlatömbbel a kezében, és felszólította Erikát, hogy azonnal vegye be a magyar zászlót, mert a könyvtárnak nincs joga azt kitenni. És már akarta megírni a büntetést. De Erika felvilágosította, nem a könyvtár tette ki, hanem ez egy magyarországi intézmény. Erre a fiatalember nem volt felkészülve, ezek szerint nem tudott az intézmény létezéséről, eltette a számlatömböt és szó nélkül kiment. Kellett jeleznem a főkonzulnak, hogy volt egy ilyen kisebb incidens, aki megnyugtatott, hogy az általunk bérelt területen akár minden ablakba is kitehetnénk egy magyar zászlót. – Múltról jövőbe. A Balassi Intézet nem hirdetett versenyvizsgát a sepsiszentgyörgyi fiókintézet vezetői tisztségének betöltésére. Ez azt jelenti, hogy felszámolják az intézetet? – Egész pontos információm nincs, egyelőre nem született döntés, miként folytatódik az intézet működése. Kétirányú megoldás lehetséges: ideiglenesen felfüggesztik az intézet működését, akárcsak ideérkezésem előtt, akkor három hónapig nem működött, aztán velem újraindult, de számolhatunk azzal is, hogy nem indul újra, és ez lenne a legrosszabb forgatókönyv. – Ha újra meghirdetik az irodavezetői tisztséget, megpályázod? – Valószínűleg nem. Nem azért, mert a szívem nem húzna vissza, de még sok irányba húz a család is, a gyerekek. Ha legényember lennék, minden további nélkül. Mert Sepsiszentgyörgy szívem szerinti jó hely. Váry O. Péter Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. szeptember 2.Irodalmak, határvidékekAz utóbbi évek helyszínén, Árkoson szervezi idén is írótáborát – sorrendben a tizenhatodikat – az Erdélyi Magyar Írók Ligája. A hétvégén, péntektől vasárnapig tartó rendezvény nemcsak az erdélyi írók és költők seregszemléje, de szakmai fórum is. Idén a téma a magyar és a román irodalom kapcsolata és különbözősége, mindez a műfordítások, illetve a két nyelvterület könyvkiadásának és érdekvédelmi szövetségeinek prizmáján keresztül. A táborban zajló beszélgetéseken részt vesznek a román irodalom jelentős képviselői is, mint Filip Florian, Lucian Dan Teodorovici, Dan Lungu, Ioan Groşan, valamint a román irodalom magyar tolmácsolói közül Lövétei Lázár László, Szonda Szabolcs, Lakatos Mihály. Mindennap beszélgetésekre kerül sor, pénteken például írószervezetek vezetői – Varujan Vosganian, Markó Béla, Karácsonyi Zsolt, Szentmártoni János – járják körül a román és a magyar irodalom kapcsolatának kérdését. (vop) Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. szeptember 7.Magyar–román irodalmi határvidékekHétvégén tartották az Erdélyi Magyar Írók Ligájának (E-MIL) tizennegyedik írótáborát Árkoson, melyre magyar és román írók is hivatalosak voltak, ugyanis az Irodalmak, határvidékek elnevezésű rendezvény a magyar szerzők román nyelvre, román szerzők magyar nyelvre való átültetésének kérdéskörét próbálta többek közt körüljárni, érdekes és tanulságos gondolatokat fogalmazva meg általában a műfordításról, annak szépségeiről és nehézségeiről. A csütörtök esti megnyitó után, melyen a főszervező Karácsonyi Zsolt, az E-MIL elnöke köszöntötte a vendégeket, elkezdődtek az éjszakába nyúló kötetlen, baráti beszélgetések, melyek a pénteki és szombati program hivatalos eseményein túl is végig jellemezték a tábort. Péntek délelőtt Hubbes László, Andrei Dosa és Markó Béla volt a házigazda Karácsonyi Zsolt beszélgetőtársa, akik az általuk végzett fordításokról, saját műveik fordításairól, a magyar–román irodalmi kapcsolatok alakulásáról és a műfordítói munka működésének támogatását célzó intézményrendszer szükségességéről értekeztek, majd a fiatal román szerzők bemutatkozása következett Fischer Botond közreműködésével. A három fiatal író – Andrei Dosa, Vlad Drăgoi és Alex Vasies –, mint felolvasott műveikből is kiderült, különbözőképpen használja a nyelvet, de mindhárman friss, élő, mai hangon szólalnak meg, és úgy tükrözik egyelőre még névtelen nemzedékük életérzéseit, hogy nem próbálnak teljesen szakítani a korábbi generációk versírói hagyományaival. Szombaton 10 órától magyar és román könyvkiadók képviselői osztották meg gondolataikat a résztvevőkkel: Király Zoltán, a Sétatér Egyesület ügyvezetője, Kovács Attila Zoltán, a Helikon Kiadó irodalmi vezetője, Dan Lungu író, a jászvásári Irodalmi Múzeumok Kiadó igazgatója és Marin Mălaicu Hondrari, a Charmides Kiadó vezetője, miután röviden bemutatták kiadóikat, fordításokkal kapcsolatos tapasztalataikról, a magyar és román irodalom általuk érzékelt viszonyrendszeréről, saját kiadói gondjaikról és a jelenkori könyvkiadás általános nehézségeiről beszélgettek, a házigazda Lakatos Mihály volt. A délben tartott E-MIL-közgyűlés után Filip Florian és Lucian Dan Teodorovici, valamint fordítóik, Lövétei Lázár László és Karácsonyi Zsolt az írás-fordítás folyamatáról, az író magányáról és saját fiktív világába való elvonulásáról, az időről, múltról, nosztalgiáról beszélgettek Szonda Szabolcs kérdései nyomán, később pedig Dan Lungu és Ioan Groşan, valamint fordítóik, Szonda Szabolcs és Lakatos Mihály közreműködésével az író és fordító személyes kapcsolatáról, az irodalmi művekben megjelenő humorról, a regények szerkezeti felépítéséről és más érdekes témákról esett szó. Este a fiatal magyar szerzők mutatkoztak be: Horváth Előd Benjámin, Varga László Edgár, Fischer Botond és Kali Ágnes a beszélgetést irányító Fekete Vince kérdéseire válaszolva őszinteségről és hitelességről, az erdélyi irodalomban való fogadtatásukról, a generációik közötti különbségekről és hasonlóságokról, egy esetleges írói csoportosulásba való szerveződésükről, valamint az erdélyi és magyarországi befogadói közeg sajátosságairól mondta el gondolatait a hallgatóságnak. Amint Karácsonyi Zsolt lapunknak összefoglalta, a táborban a már megszokott szintet és létszámot idén is tartani tudták, idén is érdemi eszmecsere zajlott a jelen lévő szerzők, műfordítók, kiadóvezetők között, és annak ellenére, hogy kicsit magába forduló ez a rendezvény, néhány irodalomkedvelő is ellátogatott az árkosi táborba, és végighallgatta a viszonylag zsúfolt program előadásait. Nagy B. Sándor Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. szeptember 9.Árkosi magyar–román írótáborHáromszéki fiókszervezetet hozna létre az E-MIL A magyar–román írók, költők és műveik ismerkedéséről, találkozásáról szólt az Erdélyi Magyar Írók Ligájának (E-MIL) tizennegyedik írótábora, melyet idén is Árkoson tartottak szeptember 3–6. között. Az Irodalmak, határvidékek elnevezésű rendezvény csütörtökön este nyitotta és vasárnap reggel zárta kapuját. A meghívott írók, költők, műfordítók és a kiadók képviselői a magyar és román irodalom kapcsolatát és különbözőségeit boncolgatták, külön kitérővel a műfordítások, valamint a két nyelvterület könyvkiadásának helyzetére. A feszesen tartalmas tábori program pénteken délelőtt a Sepsiszentgyörgyön élő Hubbes László (Hamvas Béla A bor filozófiája c. művének román fordítója), illetve Dósa Andrei (ő Kemény István reprezentatív verseit fordította le) és Markó Béla költők beszélgetésével indult. A meghívottak az általuk végzett fordítások fontosságát járták körbe, valamint a műfordítói munka működését támogató intézményrendszer hiányosságait és szükségességét boncolgatták Karácsonyi Zsolt E-MIL-elnök moderálásával. Az egyetlen programpont, ami elmaradt, az írószervezetek vezetőivel beharangozott, Szövetségek, határvidéken című beszélgetés volt, melyre a magyarországi résztvevők az ideiglenesen szüneteltetett vonatforgalom okán nem érkeztek meg, Varujan Vosganian pedig parlamentbeli elfoglaltsága miatt volt kénytelen az utolsó percben lemondania a meghívást. A táborban jelen lévő fiatal román költők Fischer Botond és Horváth Előd Benjámin költők közreműködésével magyarul is ízelítőt nyújtottak alkotásaikból. Előbbi beszélgetőtársként is faggatta őket alkotói hitvallásukról, nemzedéki hovatartozásukról. Szombaton délelőtt a könyvkiadók képviselőin volt a sor a bemutatkozásban. Király Zoltán költőt, a Sétatér Egyesület ügyvezetőjét, Kovács Attila Zoltánt, a budapesti Helikon Kiadó irodalmi vezetőjét, Dan Lungu írót, a jászvásári Irodalmi Múzeumok Kiadójának igazgatóját és Marin Mălaicu-Hondrari költőt, a besztercei Charmides Kiadó vezetőjét Lakatos Mihály író, költő kérdezte sajátos kiadói politikájukról, gondjaikról és a könyvkiadás buktatóiról. A déli E-MIL-közgyűlés az elnöki beszámolóval kezdődött, majd felvetődött a háromszéki fiókszervezet létrehozásának az ötlete is, melyet a jelen levő tagság támogatásáról biztosított. Délután beszélgettek többek között az alkotás és fordítás folyamatáról, író és fordító személyes kapcsolatának szükségességéről, a román szerzők alkotói hitvallásáról, rövid felolvasásokkal is tarkítva a találkozót. Utolsó este Horváth Előd Benjámin, Varga László Edgár, Fischer Botond és Kali Ágnes költők osztották meg a hallgatósággal verseiket – Dósa Andrei brassói költő tolmácsolásában románul is –, majd a Fekete Vince kérdéseire adott válaszaikból az irodalomban való fogadtatásukról, a nemzedékük sajátosságairól is képet kaptunk. Dimény H. Árpád Székely Hírmondó (Kézdivásárhely 2015. szeptember 11.Bezárt a Balassi IntézetLakatos Mihály: „Remélem, hagytam valamit magam után” Egy karakteres kultúremberrel kevesebb van Háromszéken: lejárt a mandátuma Lakatos Mihálynak. Ezzel a Balassi Intézet – Magyarország Kulturális Központja (MKKK) sepsiszentgyörgyi kirendeltsége, legalábbis időlegesen, bezárta ajtaját. A magyar kormány ugyanis egyelőre nem hirdette meg a megüresedett posztot. A központ igazgatója kiürítette már irodáját, amikor a búcsúbeszélgetésre sor került. A Székelyudvarhelyen született, magyar–francia szakos tanárember nagyon is jól tudta, hová pályázik, amikor a sepsiszentgyörgyi kirendeltség vezetését elnyerte, hiszen korábban, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának főosztályvezetőjeként tettleg hozzájárult az intézmény 2006-os létrehozásához. – Miután Csíkszeredában már létrehozták a főkonzulátust, Székelyudvarhelyen már működött a Duna Televízió stúdiója, a háromszéki politikusok igen tevékeny lobbizásba kezdtek, hogy a Magyar Kulturális és Koordinációs Központ székhelye Sepsiszentgyörgy legyen. Ez ugyanis nem egy szentgyörgyi, hanem egy székelyföldi, sőt erdélyi intézmény volt, amelynek történetesen itt volt a székháza – eleveníti fel a kezdeteket Lakatos Mihály. Az igazgató szerint sokat segített az, hogy ismerte az itteni körülményeket, meg az is, hogy Magyarországon hosszú időt töltött az adminisztrációban. „Kinti” pályafutását 1993-ban szegedi kollégiumi tanárként kezdte, majd igazgatói állásából „vitték fel” a minisztériumba. Bár nehéz „kiszedni” belőle, valahogy elmondja: nevét természetesen nem a telefonkönyvben találták meg. Határon túli magyar írók találkozóinak egész sorát szervezte, PhD-képzést szerzett, az Országos Fordítóiroda munkatársa lett, tanár volt a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán és egyáltalán nem utolsósorban megnyert egy országos drámaíróversenyt, amelyre 1200-an neveztek be. Romániába 18 év után tért vissza, mint mondja, a körülmények, sajnos, nem változtak meg annyira, hogy ne tudott volna könnyen beilleszkedni. Úgy véli, sűrű programja volt (2014-ben például az MKKK gyakorlatilag heti egy tevékenységet szervezett), terveinek mintegy 80 százalékát megvalósította. Ezek közé tartozik a „madéfalvi veszedelemmel” kapcsolatos képzőművészeti pályázat, amelyre 35 remek alkotás született, amiket sikerült a helyi önkormányzat tulajdonába juttatni, nemkülönben a közös román–magyar értékeket bemutató programoknál a sepsiszentgyörgyi Hubbes László Hamvas Béla-fordítása, és jó ötletnek tartja a Gábor Áron-pályázatot is. A jövőről egyelőre nincs döntés. Bár időnként felmerül a döntéshozók körében, hogy indokolt-e fenntartani egy intézményt, amely a magyar kultúrát terjeszti a tömbmagyarságban, Lakatos Mihály arra számít, lesz folytatás. Ha valaki a háromszéki kultúrafogyasztókat megkérdezné, nagy valószínűséggel azt a választ kapná, hogy az MKKK-nak és Lakatos Mihálynak „éreztük” a pozitív hatását, s ez nem pusztán abban merült ki, hogy a magyar nagykövetség alárendeltségébe tartozó intézményen szabadon loboghatott a magyar nemzeti zászló... Erdély András Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2015. október 13.Bezárt a “magyar szoba” SepsiszentgyörgyönA székelyudvarhelyiek közül sokan, miután (Magyarország felé dolgozó) területi tévéstúdiója lett a városnak, a csíkiak, miután ott magyar főkonzulátust nyitottak, kissé lekicsinylően mondták, hogy Szentgyörgyön “magyar szoba” nyílott, mert nekik csak annyi jutott. Tény, hogy a Balassi Intézet sepsiszentgyörgyi Magyar Kulturális és Koordinációs központja (2006 óta) komoly intézménnyé nőtte ki magát, amely igen jelentős eseményeknek adott otthont, illetve olyan programokat is kezdeményezett az évek során, amelyek maradandó hatásúak. Ezt az intézményt négy éven át – 2011 szeptembere és 2015 augusztusa között – Lakatos Mihály vezette. Lakatos Mihály (1964) Székelyudvarhelyen született, magyar–francia szakos tanár, író, szerkesztő, műfordító, nagyon jól tudta, hová pályázik. Túl mindezeken, “odakint” is olyan munkakörben dolgozott, amelyben nemhogy elszakadt volna szülőhelyétől, hanem még inkább idekötötte magát a határ innenső oldalán levő magyar kultúrához, hiszen korábban, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának (NKÖM) főosztályvezetőjeként tevékenykedett. Annak idején tevőlegesen is hozzájárult, hogy ez az intézmény létrejöjjön Sepsiszentgyörgyön, de túl mindezeken, folyamatosan szervezett ösztöndíj-programokat, táborokat az erdélyi és székelyföldi írók részére. Mandátuma most lejárt, s ezzel a Balassi Intézet – Magyarország Kulturális Központja (MKK) sepsiszentgyörgyi kirendeltsége, legalábbis időlegesen, bezárta ajtaját. A magyar kormány egyelőre nem hirdette meg a megüresedett posztot. Ez az intézmény annak idején azért jött létre, akkortájt a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma kezdeményezésére, hogy elsősorban a székelyföldi régióba juttasson el bizonyos kulturális programokat. Az intézmény vezetője Romániába tizennyolc év után tért vissza, ahol, mint mondotta, a körülmények nem változtak meg annyira, hogy ne tudott volna könnyen beilleszkedni. Sűrű programja volt, általában heti egy tevékenységet szervezett, s a szűkös anyagi keret, meg az emberi korlátok ellenére is terveinek mintegy nyolcvan százalékát megvalósíthatta. Ilyen kiemelkedő program volt a „madéfalvi veszedelemmel” kapcsolatos képzőművészeti pályázat, amelyre 35 remek alkotást küldtek be, s amelyeket sikerült a helyi önkormányzat tulajdonába juttatni. Emlékezetes és fontos pillanat volt a közös román–magyar értékeket bemutató programok között a sepsiszentgyörgyi Hubbes László Hamvas Béla-fordítása, annak megjelentetése és bemutatása, és jó ötletnek tartja a Gábor Áron-pályázatot is. Fájlalja, hogy félbemaradt a magyar építészek bemutatása. Öt évre tervezett. Ha lett volna lehetőség akkor be tudna fejezni a magyarok történetéről szóló előadás-sorozatot is, amellyel csak a Horthy-korszakig sikerült eljutni, most következett volna az észak-erdélyi történet, ez kiemelten szerepelt volna mint az ittenieket különösen érdeklő fejezet, aztán a második világháború, a Rákosi-korszak, 1956, a Kádár-korszak és végül a rendszerváltás. “Így lett volna teljes a kép. – Így is örvendek – mondotta -, hogy Sepsiszentgyörgyön, Csíkszeredában és Székelyudvarhelyen több ezren vettek részt a lezajlott előadásokon, s az is nagy elégtétel, hogy középiskolás diákoknak – rendhagyó történelem órák keretében – mutathattuk be a történelem bizonyos aspektusait, s talán felkelthettünk bennük a múlt iránti érdeklődést is.” Van egy másik projekt is, amely túllépi a mandátumot: az Erdélyi Magyar Írók Ligájával közösen szervezett, 2015. szeptember 3.és 5. között, Árkoson lezajlott zajló tábor, ahol jelen volt néhány magyarországi író, akit fordítottak román nyelvre, és román író, akinek műveit magyar nyelvre ültették át, valamint műfordítók is. Mindig jó, főleg, ha két olyan népről van szó, mint a román és a magyar, ha a művészek megismerik egymást, általában az ilyen barátságok jót tesznek a kétoldalú kapcsolatoknak. Ezt a tanácskozást követné egy kortárs magyar irodalmi antológia megjelentetése román nyelven. A Nemzeti Kulturális Alap támogatja a kezdeményezést, és a szervezés is elég jó szinten áll, feltehetőleg 2016 májusában a Bookfesten majd be lehet mutatni a két könyvet, egy verses- és egy prózakötetet, amely a kortárs magyar irodalom aktuális állapotát tükrözi. Az intézmény jövőjéről egyelőre nem tudni semmit. Azt mondja Lakatos Mihály, hogy érkezése előtti is volt egy három hónapos időszak, amikor üres volt ez a poszt. Ő maga, lévén családos ember, aki három fiúgyermeket nevel, nem kíván a továbbiakban itt dolgozni, mert a gyermekeket megviselné az újabb környezetváltás, de minisztériumi beosztásában a jövőben is hasonló tevékenységet folytat majd, ezek után nem Sepsiszentgyörgyön, hanem ismét Budapesten. Tegyünk hozzá még annyit, hogy reméljük, a közeljövőben is fog publikálni a Kultúrhonban, hiszen az elmúlt négy év során, több-kevesebb rendszerességgel jelen volt ebben a rovatban. Simó Márton Székelyhon.ro 2015. december 10.Nyomot hagyni az időbenA háromszéki ember számára fontos a kultúra, ezért olyan vezetőket választ, akik számára a kultúra prioritást jelent. Ezért is jár ma Sepsiszentgyörgy jó úton, hogy kulturális nagyhatalom legyen Erdélyben – mondja Lakatos Mihály, aki idén szeptemberig a sepsiszentgyörgyi Kulturális Koordinációs Központnak volt az igazgatója. – 2011 szeptemberétől 2015 őszéig a sepsiszentgyörgyi Magyar Köztársaság Kulturális Koordinációs Központjának vezetője volt. 2011 őszén azt nyilatkozta, hogy kis pénzből nagy focit szeretne játszani. Sikerült Szentgyörgyöt kulturális nagyhatalommá varázsolni? – Szögezzük le először is, hogy a Puskás Öcsi-féle szállóige mögött nagy életbölcsesség lapul. Azt azonban rendszerint szem elől tévesztik, hogy ebben a szállóigében nem a „nagy pénz” a kulcsfogalom, hanem az, amelyik meg sem jelenik benne: a tehetség. Tehetség híján nagy pénzért sem tud senki nagy focit produkálni. Puskás ezt nyugodtan kijelenthette, de őutána bizony már elég kevesen… De mielőtt még az a benyomás keletkezne, hogy szerénytelenül az intézetvezetés Puskás Öcsijének képzelem magam, gyorsan pontosítanék: 2011-ben is arra gondoltam, hogy ha van elegendő kreativitás és merészség az emberben, akkor szerényebb eszközökkel is képes maradandót vagy legalább emlékezeteset alkotni. Más szóval: bíztam magamban, ami nem elítélendő tulajdonság, ha vezetői beosztást vállal az ember. Az önbizalom egyik pillére az volt, hogy a rendezvényszervezést húsz évvel korábban kezdtem, így már voltak némi ismereteim e téren, a másik meg, hogy a munkámból kifolyólag már korábban igen jó kapcsolatom alakult ki mind az anyaországi, mind a határon túli (nemcsak erdélyi) kulturális élet számos meghatározó szereplőjével. E kapcsolatrendszerben aztán nem is kellett csalódnom. Mindazonáltal Sepsiszentgyörgyöt nem én varázsoltam kulturális nagyhatalommá, s ha ma mutat efféle jeleket, akkor azt önmagának köszönheti. Ez nem udvariaskodás, semmi okom rá, nem akarok indulni a polgármesteri székért. Ez egy vegytiszta képlet eredménye: a szentgyörgyi, a háromszéki emberek számára fontos a kultúra, ezért olyan vezetőket választottak, akik számára a kultúra prioritást jelent. Ettől kezdve az út ki volt kövezve. A kultúra szerencsés csillagzatát csak erősítette az, hogy a helyi kulturális intézmények élére olyan fiatal, ambiciózus vezetők kerültek, akik akartak, mertek és tudtak tenni a térség kultúrájáért. És ehhez ötleteik is voltak. Egyszer mondtam is viccesen Antal Árpádnak, hogy valamikor úgy fogják számon tartani ezt az időszakot, mint Sepsiszentgyörgy fénykorát. De azt hiszem, ez nem vicc. Ennek a pezsgő életnek az én intézményem, mint az anyaország képviselője, egy sajátos színfoltja volt. Előzetes terveimnek mintegy nyolcvan százalékát sikerült megvalósítani. S ha a hátrahagyott, de már többé-kevésbé előkészített programok is megvalósulnak, ez a mutató fennebb is kúszhat. De számomra nem is a mennyiségi mutatók számítanak, hanem az, hogy sikerült-e nyomot hagynunk az időben. Bármilyen jó is egy rendezvény, a következő héten jön egy másik, és gyorsan feledteti az előzőt. Ez természetes. Ám ha sikerül olyat alkotnunk, ami átível az időn és összeköt bennünket az utánunk következő generációkkal, az már valami. Az egy olyan üzenet, ami a jövőben is visszhangzik. A négy évnyi programkavalkádban van néhány, amit mérföldkőként tartok számon: pl. a Siculicidium 250. című képzőművészeti pályázatunk nyomán keletkezett tematikus tárlat, hagyományos és digitális műalkotásokkal. Ez megmarad, és ötven–száz év múlva is tudni fogja az utókor, hogy korunk művészei hogyan vélekedtek a Siculicidiumról. De ilyen a Gábor Áron 200. című irodalmi pályázatunkra született egyfelvonásos színmű is, illetve az, hogy szívós munkával és némi anyagi támogatással sikerült áttörést elérnünk a Hamvas Béla-életmű tekintetében is: 2013 decemberében megjelent az első román nyelvű Hamvas-kötet, a Filosofia vinului. Amint az várható volt, a román értelmiség körében nagy sikert aratott a mű (külön öröm, hogy a Sepsiszentgyörgyön élő Hubbes László a fordítója!), és megnyitotta a kaput az életmű további darabjai számára is. – A szentgyörgyi központ a bukaresti Balassi Intézet fiókjaként működik – hogyan kell elképzelni a két intézet közötti együttműködést? – Az együttműködés a lehető legegyszerűbb módon történik: közös programokat tervezünk, „kölcsönadunk” egymásnak produkciókat (a költségek is megoszlanak így, és az előadók érdeke is az, hogy ha kiutaznak Romániába, minél több helyen tudjanak fellépni), minden úton-módon segítjük egymást. Az érdekek és a központi előírások is ezt diktálták számunkra. Az már csak ráadás, hogy Kósa Andrással emberileg is jó, baráti kapcsolatot ápoltunk. A munkamegosztás szerint a bukaresti intézet elsődleges célcsoportja a román nagyközönség és a román kulturális élet szereplői, míg a sepsiszentgyörgyi fiókintézeté az erdélyi magyar közösség és kultúrája. Ez természetesen nem jelent merev elhatárolást, ha lehetőség nyílt rá (márpedig nyílt), mindketten bekalandoztunk egymás „felségvizeire”. A bukaresti intézet számos programot bonyolított Erdélyben, mi román nyelvű Hamvas-művet jelentettünk meg, vagy román–magyar írótábort szerveztünk Árkoson. Sőt, kezdeményeztük, hogy közel fél évszázados kihagyás után kétkötetes román nyelvű antológiában juttassuk el a kortárs magyar irodalom értékeit a román olvasókhoz. Egy vers- és egy prózakötetről van szó. Az ehhez szükséges pénzt is elnyertük az NKA-tól, de a teljes körű megvalósításra már nem maradt időm. Bízom benne, hogy a bukarestiek valóra váltják ezt az álmomat… Úgy hiszem, a magyar–magyar kulturális kapcsolatokat is sikerült fejleszteni, hiszen számos olyan előadót hívtunk meg, aki korábban egyáltalán nem járt Erdélyben. Arra is hangsúlyt fektettem, hogy olyan műhelyek, alkotók is eljöjjenek, akik annak ellenére, hogy valódi értékeket alkottak, nem feltétlenül tartoztak a kánonalkotók preferáltjai közé, mint pl. a Hitel, a Kortárs, a Műút című folyóiratok, vagy Temesi Ferenc, Ács Margit, Hász Róbert, Ferdinándy György és mások. Úgy vélem, sikerült ezáltal némileg árnyalni pl. a kortárs magyar irodalomról kialakult összképet. De először járt a Székelyföldön az egri Gárdonyi Géza Színház vagy a Harlekin Bábszínház társulata is. A magyar nemzet története című, három éven át bonyolított előadássorozat folyamán pedig jeles kortárs történészek egész sora fordult meg a Székelyföld középiskoláiban, és e fellépéseknek feltehetőleg még lesz hasznos utóélete. – Szentgyörgy is pályázik az Európai Kulturális Főváros címre – mennyiben növelheti az esélyeit az a tény, hogy a városban működik egy ilyen kulturális intézet? – Az biztos, hogy az intézet létét nem fogják a negatívumok közé sorolni… Amiként az is biztos, hogy nem ez lesz a döntő tényező. Ez év elején fordítottam le Klaus Johannis Pas cu pas című könyvét, amiből az derült ki számomra, hogy a komoly munka, a vonzó programkínálat és a jó kapcsolatok együttesen segíthetnek hozzá egy várost a cím elnyeréséhez. Mindhárom tényező egyformán nyom a latban, és együtt kilencven százaléknyi esélyt biztosítanak a sikerre. A fennmaradó tízet jelenti a csillagok szerencsés együttállása… Szerencsére, egy ilyen munka eredményei nem mennek veszendőbe akkor sem, ha a végső siker elmarad. A kapcsolat a várossal élő volt a korábbi években is, a szervezők rendszeresen megkerestek bennünket, akkor is, ha ezek nem mindig materializálódtak konkrét programokban. Ám azt elmondhatom, hogy egyetlen olyan programunk sem volt a négy év alatt, mely során ne működtünk volna együtt valamely városi vagy megyei intézménnyel. Azt hiszem, ezt nevezik szerves kapcsolatnak… – S ha már Szentgyörgy – mennyire volt szerencsés Szentgyörgyön létrehozni ezt az intézményt? Miért nem Vásárhely vagy Kolozsvár? – Az, hogy Szentgyörgyre került, nem szerencse kérdése. A viccbeli négy pszichológus állítólag csak úgy tud becsavarni egy villanykörtét, ha a körte is akarja. Nos, a háromszékiek nagyon akarták ezt az intézményt, így lett az övék, és nem másé. Azt tapasztaltam, hogy a háromszékiek – és itt döntően a polgárosult, az effajta jó hagyományokat továbbéltető rétegről van szó – kultúraszerető, igényes és öntudatos emberek. Nem tudom, máshol előfordult-e már, hogy a közönség a szünetben faképnél hagyja egy budapesti társulat „szórakoztató” előadását csak azért, mert nem felel meg az igényszintjének…? Világos, hogy az évtizedek alatt a Tamási Áron Színház igényes előadásain, a Gyárfás Jenő Képtár, a Magma, a Székely Nemzeti Múzeum, újabban az Erdélyi Művészeti Központ stb. tárlatain nevelődött közönségnek bármit nem lehet „lenyomni a torkán”. És ez jó jel. Azt jelenti, hogy Szentgyörgynek felnőtt közönsége van. Ezek után nem lehet kérdés, hogy jó helyen van-e az intézet ebben a városban. Ami Vásárhelyt és Kolozsvárt illeti, ott nemcsak a rendezvények hatása, hanem maguk a rendezvények is gyakran „látszottak”. A helyi (városi, megyei) kulturális intézményektől eltérően mi mindig is Székelyföldben, Erdélyben gondolkodtunk. Fehér hollónak számít az a program, amelyet csak egy helyszínen mutattunk be. A magunk ereje szerint tehát bővítettük a Kárpát-medencei magyar kulturális teret, ha teljessé tenni nem is tudtuk. A Székelyföldön kívül voltak programjaink Brassóban, Nagyszebenben, Zilahon, de még Szilágycsehben is. Egy kétszemélyes intézmény esetében ez sem elhanyagolható teljesítmény. – Négy év intézményvezetőként, de mégis a kultúra, az irodalom közelében: mennyire volt inspiráló saját alkotói énjére, sikerült-e Szentgyörgyön a prózának, a drámának is teret szentelni? – Ez a munka a kreativitásról szól. Itt nincs rutin, nincs sorozatgyártás. Minden program, minden előadó más, mint az előző vagy a rákövetkező, egyéniséged más-más oldalát veszi igénybe, s neked rá kell hangolódnod, valamennyire bele kell ásnod magad minden témába, legyen az irodalom, sport, gasztronómia vagy építészet. Nem ültetheted ki a vendégedet a közönség elé, azzal, hogy mondja el, mit csinál, mert te nem értesz hozzá. Előtanulmányokat kell folytatni, szövegeket kell írni, kérdéssorokat összeállítani, úgy, hogy a színvonal se szenvedjen csorbát. Aztán le kell vezetni a műsort. Igen gyakran én láttam el a moderátori, műsorvezetői szerepkört is, de nem ritkán egész műsorok forgató- és szövegkönyvét magam írtam meg. És ez – hadd mondjam „pestiesen” – „leszívja az energiáidat”. Talán ennek is tudható be, hogy a négy év alatt mindössze három-négy vers, néhány műfordítás és nyolc-tíz tanulmány született a tollamból. Demeter Zsuzsa Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2016. április 2.EMKE-közgyűlés és díjátadó jövő szombatonTizenhárom kategóriában adják át az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) elismeréseit jövő szombaton, április 9-én Kolozsváron, a Protestáns Teológiai Intézet dísztermében (Bocskai tér/Avram Iancu 13. szám), a szervezet tisztújító közgyűlésének folytatásaként. A program délelőtt 10 órakor kezdődik a Házsongárdi temetőben, ahol megkoszorúzzák Sándor József EMKE-alapító, a 90 éve született Guttman Mihály, valamint Kötő József sírját. A közgyűlésen a köszöntések után Lakatos Mihály, az EMMI Kulturális Államtitkárságának osztályvezetője tart előadástOtthon a nyelvben, kultúrában címmel. Az elnökségi és pénzügyi beszámoló, a cenzori jelentés bemutatása és elfogadása után megválasztják az országos elnökséget, majd délután 3 órától adják át az EMKE-díjakat. Tizenhárom kategóriában adják át az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) elismeréseit jövő szombaton, április 9-én Kolozsváron, a Protestáns Teológiai Intézet dísztermében (Bocskai tér/Avram Iancu 13. szám), a szervezet tisztújító közgyűlésének folytatásaként. A program délelőtt 10 órakor kezdődik a Házsongárdi temetőben, ahol megkoszorúzzák Sándor József EMKE-alapító, a 90 éve született Guttman Mihály, valamint Kötő József sírját. A közgyűlésen a köszöntések után Lakatos Mihály, az EMMI Kulturális Államtitkárságának osztályvezetője tart előadástOtthon a nyelvben, kultúrában címmel. Az elnökségi és pénzügyi beszámoló, a cenzori jelentés bemutatása és elfogadása után megválasztják az országos elnökséget, majd délután 3 órától adják át az EMKE-díjakat. A díjazottak listáját lapunk 2. oldalán közöljük. Gr. Bánffy Miklós-díj: Victor Ioan Frunză rendező részére – több évtizedes sokszínű, értékteremtő rendezői munkásságáért, a magyar és a román színházi kultúra között hidat jelentő életművéért; Bányai János-díj: Miklós Zoltán múzeumigazgató részére – intézményszervező munkásságáért, a múzeumi kiállítások szervezésében nyújtott kimagasló eredményeiért; Janovics Jenő-díj: B. Nagy Veronika televíziós szerkesztő részére – a Román Televízió bukaresti magyar adásában a szórványmagyarság életét bemutató riportjaiért, valamint a Képzelt Kávéház közéleti fórumért; Kacsó András-díj: Virág Endre néptáncoktató részére – az ifjúsági néptáncmozgalomban kifejtett önzetlen és kitartó munkájáért és az általa végzett közművelődési tevékenységéért; Kovács György-díj: Galló Ernő színművész részére – a kolozsvári, szatmárnémeti és marosvásárhelyi színpadokon kifejtett élményszerű, eszközgazdag színészi teljesítményeiért; Kötő József-díj: Bognár Levente aradi alpolgármester részére – Arad város és megye magyar civil szervezete támogatásáért, a közművelődés és magyarságtudat megerősítéséért, az aradi Szabadság-szobor köztéri elhelyezéséért; Kun Kocsárd-díj: Serfőző Levente részére – a szebeni magyarság kultúrájának minőségteremtő ápolásában, önszerveződésének ösztönzésében vállalt kiemelkedő munkásságáért; Gr. Mikó Imre-díj: Papp Szentannai György részére – a kultúra és civil kezdeményesek területén nyújtott szerteágazó támogatási tevékenységéért; Monoki István-díj: Poráczky Rozália részére – a romániai magyar könyvtárosképzés fejlesztését és az erdélyi kulturális örökség tudományos feltárását segítő munkájáért; Nagy István-díj: Bedő Ágnes részére – az erdélyi magyar kórusmozgalomban kifejtett több évtizedes, kiemelkedő művészi és önzetlen oktatói tevékenységéért; Poór Lili-díj: Bartalis Gabriella részére – a kolozsvári színházban, majd a Csíki Játékszín társulatában kibontakozó, két évtizedes érzékeny és élménykeltő színészetéért; Spectator-díj: Sarány István részére – igényes lap- és könyvszerkesztői tevékenységéért, valamint egyéni hangú publicisztikai munkásságáért; Szolnay Sándor-díj: Kákonyi Csilla részére – több évtizedes, kiváló művészi teljesítményéért és a BMC régiófelelőseként kifejtett közművelődési tevékenysége elismeréseképpen. Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület tiszteletbeli tagságot adományoz Matekovits Máriának az EMKE bánsági alelnökeként és szűkebb hazájában, Arad megyében végzett odaadó közművelődési és a civil szerveződést elősegítő tevékenységéért. Szabadság (Kolozsvár) 2016. április 13.Tisztújítás az EMKE szervezetébenFekete Réka veszi át a megyei elnöki munkakört Szombaton, április 9-én került sor Kolozsváron az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület országos közgyűlésére. Rendhagyó módon kezdődött, a résztvevők a Házsongárdi temető kapujában találkoztak, és megkoszorúzták az EMKE „nagyjainak” – Sándor József, Kötő József és Guttman Mihály – sírját. A Protestáns Teológiai Intézet dísztermében dr. Széman Péter elnök megnyitója után Fodor Tamás Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusának konzulja, illetve Székely István, a Kulturális Autonómia Tanács elnöke az RMDSZ nevében köszöntötte az egybegyűlteket. Ezután Lakatos Mihály, az Emberi Erőforrások Minisztériumának osztályvezetője tartott előadást Otthon a nyelvben, kultúrában címmel aktuális kisebbségi kérdésekről. A beszámolók és a hozzászólások után került sor az új vezetőség megválasztására. Az EMKE országos elnöke továbbra is dr. Széman Péter orvos maradt, a főtanácsosi tisztséget a szatmárnémeti Muzsnai Árpád, eddigi partiumi alelnök tölti be. A többi 11 elnökségi tag közül három új, közöttük az aradi Fekete Réka. Délután került sor az idei EMKE-díjak átadására színész, újságíró, vállalkozó, néptáncoktató, könyvtáros, művelődésszervező kategóriákban, illetve idén először adták át a Kötő József-díjat. Ez utóbbit Bognár Levente Arad város alpolgármestere kapta, aki tisztsége révén hathatósan hozzájárul a magyar közösség közművelődési életének anyagi fenntartásához, illetve ezeknek szellemi támogatója. A dí átadások után az elnök megköszönte Matekovits Máriának 25 éves aradi- és erdélyi tevékenységét, díszoklevél kíséretében az EMKE örökös tagja címet adományozta a visszavonuló országos alelnöknek. Az ünnepség fényét nagyban emelte a Guttman Mihály nevét viselő pedagógus kórus énekeivel. Az egyetlen erdélyi magyar pedagógus énekkar munkájával akár példa is lehetne más megyék irányába. Az EMKE Arad megyei elnöki munkakörét a közeljövőben veszi át Fekete Réka, a Kamaraszínház produkciós és művészeti titkára. Matekovits Mihály Nyugati Jelen (Arad) 2016. április 19.Osztálymúzeumot nyitnak a hagyományőrző naponA gyergyószentmiklósi Salamon Ernő Gimnáziumban XIII. Hagyományőrző Napra készül tanár és diák egyaránt. „A nagy időkhöz nagy nemzedék kell, s megéri, hogy szerepet vállaljunk, összefogjunk, mint még soha...” – Márton Áron püspök üzenetének szellemében április 21-re, csütörtökre szervezik az ünnepséget. A korábbi évekhez hasonlóan idén is délelőtt 9 órától kezdődik az ünnepség megnyitója, ezt követi a Márton Áron-emléktábla és -terem avatója. 10 órától a gimnázium előtti téren körtánc lesz, az osztálymúzeumok megnyitójára 11 órára várják az érdeklődőket, szintén 11 órától a díszteremben népdallánc, illetve a kicsi tornateremben táncház veszi kezdetét. A települések vetélkedője délután 3 órától kezdődik a díszteremben. A gimnázium XIII. Hagyományőrző Napját 18 órától díjazással zárják. Egykori salamonos diákok kezdeményezésének adott helyet Lakatos Mihály, a gimnázium igazgatója. A tavalyi ünnepségen felvetődött, hogy a hagyományőrző nap programjában, az osztálymúzeumok berendezésekor egy osztályt kapjanak azok, akik egykor a gimnázium diákjai voltak. Nos, a Véndiákok Osztálymúzeumának anyaga már gyűl. Van már 3 darab 80 esztendős pad, 1957–1958-as évből osztálynaplók, 1973–1974-es csoportképek, néhány régi tankönyv, batyuk és egy lemezjátszó. Szerda délelőttig a városi könyvtárban várják azokat a dolgokat, amik a régi diákévek hangulatát idézik, a tolltartótól a diavetítőig, a floppytól a magnóig, a csoportképektől az oklevelekig és „puskákig” bármit szívesen fogadnak. Akinek pedig kedve van az osztálymúzeum berendezésére, várják szerdán délután. Baricz Tamás Imola Székelyhon.ro 2016. szeptember 6.Fordítási bakin múlott a Kolozsvári magyar kulturális intézet létrehozásaA jelölt román állampolgárságáról való lemondásának nehézkessége akadályozza a Bukaresti Magyar Kulturális Központ Sepsiszentgyörgyi fiókintézete új vezetőjének kinevezését. Nincs előrelépés az évekkel korábban bejelentett Kolozsvári magyar kulturális intézet létrehozásában sem. Ezt az akadályozza, hogy a vonatkozó magyar-román kormányközi egyezmény szövegének magyar és román változata egy pontatlan fordítás miatt lényegesen eltér. A Sepsiszentgyörgyi kulturális központ tavaly augusztusban, több mint egy éve mAradt vezető nélkül, miután a korábbi igazgatónak lejárt a négyéves mandátuma. Lakatos Mihály utódjának kiválasztására a Magyar Kulturális Központok hálózatát működtető Balassi Intézet kiírta a pályázatot, amit értesülésünk szerint Szebeni Zsuzsa, Kolozsvári születésű, Budapesten élő színháztörténész nyert meg. Kinevezését átmenetileg a leendő igazgató román állampolgársága akadályozza, derült ki Szijjártó Péter tájékoztatásából, amelyet a magyar külügyminiszter Mesterházy Attila országgyűlési képviselő „Mi lesz a Bukaresti Magyar Kulturális Központ Sepsiszentgyörgyi Fiókintézetének sorsa? "című kérdésére adott június 30-án. Szijjártó szerint „a legjobb pályázatot benyújtott jelölt kinevezéséhez szükséges eljárás folyamán derült ki, hogy a jelölt román állampolgársággal is rendelkezik, amely a hatályos magyar jogszabályok miatt akadályát képezi kinevezésének. A jelölt az állampolgárságáról történő lemondási eljárást elindította a román hatóságok felé, annak lezárultával azonnal – várhatóan néhány héten belül – elfoglalhatja állomáshelyét”. A Maszol érdeklődésére, hogy hol tart jelenleg Szebeni Zsuzsa kinevezésének ügye, a Sepsiszentgyörgyi fiókintézetet is irányító Bukaresti Magyar Kulturális Központ vezetője, Kósa András László nem tudott információt nyújtani. Elmondta, a kinevezés késése ellenére a Sepsiszentgyörgyi fiókintézet az elmúlt időszakban is folytatta tevékenységét, az intzémény működését Bukarestből irányítják. Többek között támogatták a napokban Árkoson zajlott Erdélyi Magyar Írók Ligájának (EMIL) táborát, a Magma Kortárs Művészeti Kiállítótér Design táborát; a hétvégén lezajlott Sepsiszentgyörgyi 1956-os forradalom és szabadságharcra való megemlékezés megszervezését a Csíkszeredai főkonzulátus segítette, illetve a szeptember közepén zajló Sepsiszentgyörgyi pulzArt fesztiválon Nádas Péter fotókiállítást szerveznek. Kósa András László úgy véli, a Sepsiszentgyörgyi fiókintézet élén „jó lenne a személyes jelenlét”, viszont az ebből adódó hiányosságokat próbálják Bukarestből pótolni, hiszen a két intézet egymás mellett működik, és a Balassi Intézet Bukaresti vezetője havonta egyszer megfordul Sepsiszentgyörgyön. Szebeni Zsuzsa színháztörténész 1970-ben Kolozsváron született, irodalom-filozófia szakon végzett, az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet munkatársa, kutató. Székelyföldön több kiállítás kurátoraként ismert meg a nevét a kultúrakedvelő közönség. A Maszolnak Szebeni Zsuzsa megerősítette, hogy elnyerte a központ vezetésére kiírt pályázatot, azonban kinevezéséig egyelőre nem óhajtott nyilatkozni. Magyarország kulturális központjának Sepsiszentgyörgyi irodája 2006 november 29-én nyílt meg a Bukaresti intézet fiókintézeteként. Az intézmény székhelyét a Kovászna megyei Tanács által biztosított helyiségekben, a Sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtár épületében alakították ki. Első irodavezetője Hadnagy Miklós volt, aki 2011 júniusáig töltötte be irodavezető tisztséget, majd Lakatos Mihály vezette az intézményt 2011 és 2015 között. Pontatlan fordítás miatt késik a Kolozsvári kulturális központ létrehozása A Magyar Kulturális Központ Kolozsvári intézetének évek óta tervezett létrehozása egyelőre várat magára, mivel a magyar és a román kormány eltérően értelmez a kulturális intézmények alapításáról szóló egyezmény szövegét. A magyar kormány 2014 nyarán döntött arról, hogy Kolozsváron megnyitja a Bukaresti Magyar Kulturális Központ fiókintézetét. A magyar kormány és a román kormány között a Bukaresti Magyar Kulturális Központ és a Budapesti Román Kulturális Intézet működéséről szóló, 2005 október 20-án aláírt egyezmény alapján a magyar fél teljesítette bejelentési kötelezettségét, és 2015 októberében jegyzékben tájékoztatta a román felet a nyitás szándékáról. „Az egyeztetések során kiviláglott, hogy 2005-ben az akkori tárgyaló felek az Egyezmény szövegét nem kellő gondossággal véglegesítették, így a román és a magyar nyelvű szövegekben olyan lényeges eltérések találhatóak, melyek alapján a felek eltérő módon értelmezik annak rendelkezéseit” – írja Szíjjártó Péter külügyminiszter egy hozzá intézett kérdésre adott válaszában. Az egyezmény román nyelvű változata egyértelműen úgy fogalmaz, hogy a felek kölcsönösségi alapon, egymás országaiban egy-egy fiókintézet megnyitására jogosultak. Ez megtörtént magyar részről a Sepsiszentgyörgyi fiókintézet megnyitásával, a román fél szerint tehát további fiókintézet létrehozásának nincs jogi alapja. A magyar kormány számára irányadó magyar nyelvű szöveg – a dokumentum 1. cikkelyének 3. bekezdése – már nem tartalmaz sem kölcsönösségről szóló kikötést, sem számbeli korlátozást a fiókintézetek megnyitásáról, ennek megfelelően a Kolozsvári intézet létrehozásának bejelentésével a magyar fél is az egyezménynek megfelelően járt el. Zajlanak a diplomáciai egyeztetések Értesüléseink szerint korábban a probléma áthidalására Bukarest azt is felvetette, hogy a Sepsiszentgyörgyi irodát költöztessék Kolozsvárra, erre azonban a magyar fél nem volt hajlandó. Tájékoztatásában ugyanakkor Szijjártó Péter úgy fogalmaz: „a magyar fél ezen értelmezési problémákat áthidalhatónak tartja, és az Egyezmény 16. cikkelye alapján szakértői tárgyalásokat javasolt. A román fél a javaslatot elfogadta. A diplomáciai egyeztetések lezárultával megtesszük a szükséges elő készületeket a fiókintézet megnyitására Kolozsváron”. A Kolozsvári központ sorsáról Kósa András László, a Bukaresti Magyar Kulturális Központ vezetője a Maszolnak elmondta: zajlanak a kultúrdiplomáciai és szakmai egyeztetések. Arról még nem tudott információkat mondani, hogy ki lesz a központ vezetője, ugyanis amíg zajlanak a szakértői tárgyalások, nem tudni, hogy az új intézet önállóan vagy a Bukaresti Kulturális Központ fiókjaként működik majd, esetleg magyar konzulátushoz vagy nagykövetséghez tartozik, így még azt sem tudni milyen pozícióra írjanak ki pályázatot. maszol.ro 2016. szeptember 7.MArad a fiókintézetBár továbbra is zárva a Bukaresti Magyar Kulturális Központ Sepsiszentgyörgyi fiókintézete, további működése bizonyos, és újranyitása is csak rövid idő kérdése. Lakatos Mihály korábbi intézetvezető megbízatásának lejártával a Balassi Intézet által meghirdetett vizsgát Szebeni Zsuzsa színháztörténész nyerte meg, hogy helyét elfoglalhassa, egy diplomáciai procedúrát kell végigjárnia. A Bukaresti Magyar Kulturális Központ Sepsiszentgyörgyi fiókintézetének sorsáról Mesterházy Attila szocialista képviselő érdeklődött az országgyűlésben, válaszában Szijjártó Péter külügyminiszter elmondta, Szebeni Zsuzsa kinevezését az akadályozza, hogy román állampolgársággal is rendelkezik (a Budapesten élő színháztörténész Kolozsváron született), és a hatályos magyar jogszabályok értelmében ilyen tisztséget kizárólag magyar állampolgársággal rendelkező személyek foglalhatnak el. „A jelölt az állampolgárságáról történő lemondási eljárást elindította a román hatóságok felé, annak lezárultával azonnal – várhatóan néhány héten belül – elfoglalhatja állomáshelyét” – idézi a Maszol hírportál Szijjártó Pétert. A Maszol tisztázza azt a híresztelést is, miszerint a Sepsiszentgyörgyi fiókintézet Kolozsvárra költözne. A Magyarország és Románia közötti, a kulturális intézmények alapításáról szóló egyezmény magyar és román nyelvű megfogalmazása eltér egymástól: utóbbi úgy fogalmaz, a felek kölcsönösségi alapon, egymás országaiban egy-egy fiókintézet megnyitására jogosultak (ez megtörtént magyar részről a Sepsiszentgyörgyi fiókintézet 2006-os megnyitásával), míg utóbbi sem kölcsönösségről szóló kikötést, sem számbeli korlátozást nem tartalmaz. Magyarország Kolozsváron is kulturális intézetet kíván létrehozni, ebbéli szándékának bejelentését követően javasolta a román fél a Sepsiszentgyörgyi fiókintézet Kolozsvárra költöztetését. A Maszol újra Szijjártó Pétert idézi: „A magyar fél ezen értelmezési problémákat áthidalhatónak tartja, és az Egyezmény 16. cikkelye alapján szakértői tárgyalásokat javasolt. A román fél a javaslatot elfogadta. A diplomáciai egyeztetések lezárultával megtesszük a szükséges előkészületeket a fiókintézet megnyitására Kolozsváron.” Váry O. Péter Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. szeptember 8.Magyar kulturális intézetek jogi útvesztőbenNem nyílik meg a közeljövőben a Kolozsvári magyar kulturális intézet, mert a magyar és a román kormány eltérően értelmezi a kulturális intézmények alapításáról szóló kormányközi egyezményt. A Maszol.ro hírportál szerint az egyezmény magyar és román szövege egy pontatlan fordítás miatt különbözik, a román változat szerint kölcsönösségi alapon egymás országaiban egy-egy fiókintézet megnyitására jogosultak, és mivel a magyar kormány megnyitotta a Sepsiszentgyörgyi fiókintézetet, újabb létesítésére nincs jogi alap. A magyar nyelvű szöveg viszont nem tartalmaz a kölcsönösségről szóló kikötést, sem számbeli korlátozást. „Az egyeztetések során kiviláglott, hogy 2005-ben az akkori tárgyaló felek az egyezmény szövegét nem kellő gondossággal véglegesítették, így a román és a magyar nyelvű szövegekben olyan lényeges eltérések találhatóak, melyek alapján a felek eltérő módon értelmezik annak rendelkezéseit” – írja Szijjártó Péter magyar külügyminiszter egy hozzá intézett kérdésre adott válaszában. A magyar kormány már 2014-ben eldöntötte, hogy megnyitja a Bukaresti Magyar Kulturális Központ Kolozsvári fiókintézetét, erről 2015-ben tájékoztatta a román felet, és jelenleg is zajlanak a diplomáciai egyeztetések. A Maszol.ro úgy tudja, hogy Bukarest ezek során felvetette, hogy a Sepsiszentgyörgyi irodát költöztessék át Kolozsvárra, ezt azonban a magyar kormány elutasította, és szakértői tárgyalásokat javasolt az értelmezési problémák áthidalására, amit a román fél elfogadott. Eközben a Sepsiszentgyörgyi fiókintézet élén már több mint egy éve nincs igazgató, miután Lakatos Mihály négyéves mandátuma lejárt. Szijjártó Péter szerint „a legjobb pályázatot benyújtó jelölt kinevezéséhez szükséges eljárás folyamán derült ki, hogy a jelölt román állampolgársággal is rendelkezik, amely a hatályos magyar jogszabályok miatt akadályát képezi kinevezésének. A jelölt az állampolgárságáról történő lemondási eljárást elindította a román hatóságok felé, annak lezárultával azonnal – várhatóan néhány héten belül – elfoglalhatja állomáshelyét”. A magyar külügyminiszter nem nevezte meg az új igazgatót, ám sajtóértesülések szerint a versenyvizsgát Szebeni Zsuzsa Kolozsvári születésű, Budapesten élő színháztörténész nyerte meg. Bíró Blanka | Krónika (Kolozsvár) 2016. szeptember 30.Októberben indít a fiókintézetJövő hétfőtől alkalmazza a magyar külügyminisztérium, és valamikor október folyamán fogják kinevezni a Bukaresti Magyar Kulturális Központ Sepsiszentgyörgyi fiókintézete vezetőjévé – tudtuk meg Szebeni Zsuzsától. Mint arról a Háromszékben már beszámoltunk, Lakatos Mihály korábbi intézetvezető megbízatásának lejártával a Balassi Intézet vizsgát hirdetett, melyet Szebeni Zsuzsa nyert meg, kinevezésében azonban akadályt jelentett, hogy a Kolozsvári születésű, Budapesten élő színháztörténész román állampolgársággal is rendelkezett, a hatályos magyar jogszabályok értelmében viszont ilyen tisztséget kizárólag magyar állampolgársággal rendelkező személyek foglalhatnak el. Következésképp Szebeni Zsuzsának le kellett mondania román állampolgárságáról, de az ügyintézés igencsak lassan haladt. Végül e hónap első felében kapta meg a román külügytől az állampolgársága visszavonásáról szóló határozatot, melyet „érdekes módon” épp azon a napon postáztak számára, amelyen a Háromszékben megjelent a fiókintézet vezetője kinevezésének késéséről szóló írásunk. Váry O. Péter Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. február 3.Többet kínálnának NyirőnélNemcsak egy ember nevéhez fog fűződni az udvarhelyi irodalmi múzeum. De high-class lesz. A legutóbbi tanácsülésen bemutatott tervek láttán csak ámultunk-bámultunk, hogy Udvarhelyen ilyent is lehet – a Szombatfalván álló egykori Nyirő-villában ugyanis olyan irodalmi múzeum kapna helyet az épület felújítása és eredeti állapotába való visszaállítás után, hogy annak nemcsak helyi szinten járnánk csodájára. A főtéri szoborparknak nagyon komoly konkurenciája lenne. S ha még Nyirő (elveszett) hamvait is sikerülne tényleg eltemetni, akkor a farkaslaki Tamási-emlékhelyekkel (sír + szülőház) vetekedhetne a Budapestről támogatott Székelyudvarhely. De ne fussunk ennyire előre, inkább nézzük meg a terveket, mert abban Nyirőnél is több van. High-tech a földszinten A szombatfalvi Nyirő-villa a múlt század harmincas éveiben épült, a közhiedelemmel ellentétben nem Kós Károly, hanem Toroczkay Wigand Ede tervei alapján, az író és családja 1936 és 1941 között lakott benne. A háború után államosították, 1976 óta egy házaspár szociális lakásként használta (a férj időközben elhunyt, a feleség jelenleg is ott lakik), 2014-ben került az Urbana Rt-től az önkormányzat tulajdonába. A tanácsülésen is bemutatott terveket Várday Zsolt műépítész készítette 2016-ban. Miklós Zoltán, a Haáz Rezső Múzeum igazgatója szerint a terv a Nyirő-villának a restaurálásáról és irodalmi múzeummá való átalakításáról szól. Az irodalmi palettán szeretnénk nyitni, természetesen Nyirőre fókuszál, viszont egy kicsit többet szeretnénk mutatni, mint egy személyiség – vázolta portálunk megkeresésére Miklós, aki részletekbe is belement, néhány olyan dolgot mondott el a ház belső átalakításáról, amelyek segítségével már jobban el tudjuk képzelni az épület új rendeltetését. Az ismert Kováts-fotón látható verandát visszaállítanák eredeti állapotába, a belső fogadótér mellett pedig két nagyobb terem van – ezekben, mintegy hetven négyzetméteren jönne létre az irodalmi múzeum multifunkcionális kiállítófelülete. Ebben interaktív asztal és más korszerű eszközök lennének, amelyek segítségével mutatnák be a szakmai gárda által javasolt anyagot. Nem steril múzeumi tér lesz, hanem egy olyan terem, amiben például könyvbemutatót is lehet tartani, de látványos, high-tech dolgot tudnánk kialakítani – mondta Miklós Zoltán. Rekonstrukció a régi képek alapján Az emelet egyik szobájában lenne berendezve a tulajdonképpeni, hagyományos Nyirő József-emlékszoba. Az épület belsejét a Kováts Fényképészetnél fellelhető régi fényképfelvételek segítségével igyekeznek rekonstruálni. Azt tudni kell, hogy Kováts István fényképsz, Haáz Rezső, valamint Nyirő József jóbarátok voltak, a fényképész pedig több felvételt is készített a Nyirő-házban. A múzeumigazgató szerint olyan felvétel is készült, ami a dolgozószobában, az íróasztalánál ülő írót mutatja. Az emelet egyik nagyobb termét Székelyudvarhely, illetve Udvarhelyszék irodalomtörténetének szentelnék, tehát megmutatnák Nyirő irodalmi kortársait is. Amellett kell majd állást foglalni, hogy Udvarhely vagy Udvarhelyszék? Utóbbiba Kányádi Sándor vagy Tamási Áron, illetve Szabó Gyula is beletartozik. Vagy csak udvarhelyiekre, köztük Tompára és Tomcsára fókuszálunk? – tette fel a kérdést Miklós Zoltán, majd elmondta, hogy ezt egy szakmai bizottság fogja eldönteni. Ebbe a bizottságba Pomogáts Béla és Takaró Mihály irodalomtörténészeket, illetve Lakatos Mihály és Lőrincz György írókat kérték fel. A négy bizottsági tag február 23-án fogja az első ülését megtartani Budapesten. Ami a ház melletti területet illeti, megmarad a kert jellege, akárcsak a gyümölcsösé, de új kerítése is lesz a háznak, az épület fűtését szolgáló kazánház pedig a villa melletti kis melléképületben kap helyet. Honnan jön a pénz? Budapestről. Az említett tervek elkészítése a Haáz Rezső Múzeum költségvetéséből történt. Az egész projekt költségvetése 1 598 000 lej + ÁFA, ebből az összegből 310 ezer lejt a felszerelésre, berendezésre fordítanának – ezt Orbán Balázs, a Koalíció önkormányzati képviselője közölte portálunk megkeresésére. Magyarországi forrásokból fogjuk finanszírozni – jelentette ki Orbán, kérdésünkre pedig elmondta, hogy a projekt tulajdonképpen az országház elnökének, Kövér Lászlónak, illetve kabinetfőnökének személyes támogatását élvezi. Az még kérdés, hogy a pénz konkrétan a magyar Országháztól fog-e jönni vagy valamilyen alapítványon keresztül, de megvizsgálják, hogy jogilag mi lenne a legmegfelelőbb. Ami az ütemtervet illeti, Orbán Balázs szerint összeállítják a finanszírozónak a dokumentációt és idén tavasszal, illetve kora nyáron el is kezdenék az épület restaurálását és átalakítását. Természetesen mindezt a pénz megérkezésekor, amire ígéretet kaptak Veress Lászlótól. A régebb az Ilyés Közalapítványnál irodavezetőként dolgozó, részben udvarhelyi származású Veress jelenleg Kövér László kabinetfőnöke. Orbán szerint közbeszerzési eljárást kell kiírni a munkára, mint mondta, „azt szeretnénk, hogy legkésőbb 2018 szeptemberében lehessen az ingatlant felújítva, felszereléssel együtt használatba venni, szerintem ez lehet a reális – ha ennél hamarabb lesz meg, az csak jobb." Arra a kérdésünkre, hogy mi lesz az épületben jelenleg albérlőként lakó idős asszonnyal, Orbán azt mondta, hogy a bérleti szerződése le van járva, a város neki megfelelő lakhatást ajánlott fel. „Lerobbant, lelakott ingatlan, annál jobbat kap. Ez egy széleskörű közösségi projekt, úgy gondoljuk, hogy ezt nem akadályozhatja egy magánszemély. Neki a város egy másik, méltányos albérletet fog felajánlani." – mondta az önkormányzati képviselő. Másfél év múlva elméletileg új pompájában várja majd a látogatókat a Nyirő-villa, hogy megismertesse az érdeklődőkkel Nyirő József, illetve az udvarhelyi irodalom örökségével, történetével. Remélhetőleg addig egykori, névadó tulajdonosának a hamvai is elő-, illetve helyükre kerülnek. Katona Zoltán Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely) 2017. május 3.A Költészet Tavasza ZilahonMájus 4-6. között kerül sor Zilahon a Költészet Tavasza elnevezésű rendezvényre, amelynek szervezői a Szilágy Megyei Tanács, a Szilágy Megyei Művelődési és Művészeti Központ, a Szilágy Megyei Tanfelügyelőség, a Magyar Versmondók Egyesülete és az RMDSZ Szilágy Megyei Szervezete, derül ki a szerkesztőségünkhöz eljuttatott közleményből. A nemzetközi találkozót a hagyomány szerint az ezredforduló óta minden évben megszervezik, a résztvevők kétnyelvű antológiában mutatkoznak be, ezúttal tíz román, tíz magyar költő verseit jelentette meg a sorozatot gondozó Szilágy Megyei Művelődési és Művészeti Központ, és a hozzátartozó Caiete Silvane folyóirat, illetve könyvkiadója. A régióban egyedülálló kiadványból az elmúlt években jelent meg már román, magyar és német nyelvű kötet is, de volt példa olyanra is, amely angol, roma nyelvű lírikus alkotást is tartalmazott. Május 4-én, csütörtökön délelőtt rendhagyó irodalomórákkal indul a rendezvény (10 óra: Gheorghe Șincai Pedagógiai Líceum; 11 óra: Silvania Főgimnázium; 11 óra: Zilahi Református Wesselényi Kollégium). Délután, 16 órától román-magyar irodalmi kerekasztal-beszélgetés, 18 órától román és magyar írók és költők találkozója . (résztvevők: Visky András, Ioan Groșan, Lakatos Mihály, Halmosi Sándor, Daniel Săuca, téma: Fordítás: mesterség és empátia. Moderátor: Demény Péter Helyszín: Szilágy Megyei Művelődési és Művészeti Központ, Zilah -Európai párbeszédek terem). Május 5-én, pénteken 9 órától tartják a Költészet Tavasza magyar nyelvű vers- és prózamondó vetélkedőt, 17 órától Csóka László magyarországi festőművész kiállítását nyitják meg, továbbá bemutatja könyvét Thököly Vajk Ráncok a reményhez címmel, és a XVII. Költészet Tavasza kétnyelvű versantológia bemutatására is ekkor kerül sor. A napot román és magyar költők felolvasóestje zárja, közreműködik a Poéták Zenekar (Budapest). Helyszín: Szilágy Megyei Művelődési és Művészeti Központ). Május 6-án, szombaton 9 órától román nyelvű versmondó vetélkedő zárja a Költészet Tavaszát (Szilágy Megyei Művelődési és Művészeti Központ). A 2017-dik évi antológia szerzői romániai román és magyar, illetve magyarországi költők. A román fordítások Dósa Andrei, illetve Kocsis Franciska, a magyar fordítások Demény Péter, Lövétei Lázár László és Halmosi Sándor munkái. A XVII. Költészet Tavasza kétnyelvű versantológia ingyenes kiadvány, a helyszínen lehet igényelni. Szabadság (Kolozsvár) 2017. szeptember 12.ÍRÓK GYŰLTEK ÖSSZE ÁRKOSON – SZÜKSÉG VAN A TERVEZÉSRESzeptember 7–10. között Irodalomstratégiák Erdélyben és a Kárpát-medencében címmel tartotta az árkosi Európai Tanulmányi Központban XVI. táborát az Erdélyi Magyar Írók Ligája (E-MIL). A felolvasásokkal és közönségtalálkozókkal fűszerezett együttlét alkalmat teremtett a magyar irodalom jelenlegi helyzetével kapcsolatos vélemények kifejtésére is. A Kárpát-medencében alkalmazandó irodalmi stratégia körvonalazásával László Noémi költő, szerkesztő irányításával péntek délután próbálkoztak. A heves vitától sem mentes, Lakatos Mihály (osztályvezető, Emberi Erőforrások Minisztériuma, Magyarország), L. Simon László (költő, író, országgyűlési képviselő, Magyarország) és Kósa András László (igazgató, Balassi Intézet, Bukarest) között lezajlott beszélgetés során azonban nem jutottak közös nevezőre. Abban viszont egyetértettek, hogy tervezésre mindenképpen szükség van az irodalmi élet terén is. Kósa András László hozzászólását egy felmérés eredményének az ismertetésével kezdte, mely szerint Romániában a lakosság 1%-a olvasó, beleértve a tankönyvforgatókat is. Ez vezethetett talán oda, hogy fenntartása érdekében a Román Írószövetség kénytelen volt a bukaresti székházát bérbe adni, így ebben jelenleg egy kaszinó működik. Az országnak pedig olyan megyéje is van, ahol egyetlen könyvüzlet sem található. A Magyarországra vonatkozó adatok L. Simon László általi felsorolásából kiderült, hogy a könyvkereskedés árbevétele az elmúlt évben 55 milliárd forintot tett ki, vagyis az elmúlt 20 esztendőben a felére csökkent. Ugyanakkor, az olvasói kedv lanyhulásának dacára a kiadott könyvek címlistája megnyúlt, ami viszont nem a minőségi irodalom térnyerését, hanem annak térvesztését tükrözi. Drasztikusan csökkent továbbá az egy címre eső darabszám, hiszen míg a ’80-as évek közepén egy rangos magyar író műve 15 ezer példányban is elkelt, addig ez a szám most 800 körüli. Lakatos Mihály rámutatott, a történelem folyamán a kultúra és ezen belül az irodalmi tevékenység mindig támogatásban részesült. Természetes tehát, hogy a magyar állam anyagi segítséget is nyújt a határon innen és túli magyar kultúra műveléséhez. Éppen ezért véleménye szerint napjainkra nem a kultúra vált rokkanttá, mert támogatni kell, hanem lelkileg azok az emberek, akik mindezt kifogásolják. Az irodalom oktatásában, valamint népszerűsítésében felmerült és az idő múlásával egyre súlyosbodó gondok orvoslására Kósa András László alternatív irodalomórák bevezetésében látja a megoldást, L. Simon László pedig a magyar kifejezések következetes használatában és ezáltal a klasszikus szövegek értelmezésének elősegítésében. Ezzel szemben Lakatos Mihály, határozottan elutasítva a művek átírt és könnyített változatának a használatát, a hagyományos irodalomórák mellett tört lándzsát. Bedő Zoltán / Székely Hírmondó; Erdély.ma 2017. október 16.Egyoldalú az erdélyi magyar és a román irodalom közti szerelemSzkeptikusak az írók a román és magyar kultúra közeledését illetően – mondta el a Krónikának Lövétei Lázár László, a Székelyföld főszerkesztője azt követően, hogy a folyóiratnak a magyarok és románok kapcsolatát körüljáró lapszámát Bukarestben mutatták be szerdán. Egymás kultúrájának kölcsönös megismerése vajon elősegíti-e a román és magyar nép közeledését? Előrelendítheti-e ezt az irodalmi művek fordításokon keresztül történő átjárhatósága? – ezeket a kérdéseket vetette fel az a szerdai bukaresti beszélgetés, amelynek keretében a Székelyföld folyóirat szerkesztői és román írók, fordítók mutatták be a lap tematikus számát. Lövétei Lázár László, a Csíkszeredában szerkesztett lap főszerkesztője a Krónika megkeresésére kifejtette, az augusztusi tematikus számban, amely a román és magyar kultúra kapcsolatát járja körül, a szerkesztők kérdéssel fordultak magyar és román irodalmárokhoz: Ismerve a magyar és román nép évszázados »barátságát«, egymás kultúrájának megismerése valóban elősegíti-e a két nép közeledését? És mit kellene még tennünk nekünk, magyar és román íróknak, hogy kimozduljunk a jelenlegi holtpontról ebben a kérdésben?” A beérkezett válaszokat a tematikus számban jelentették meg, írt a témáról Petre Cimpoeşu, Marius Cosmeanu, Demény Péter, Dimény H. Árpád, Doina Ioanid, Lakatos Mihály, László Noémi, Márton Evelin, Ion Nete, Doina Ruşti, Szenkovics Enikő, Szonda Szabolcs, Alexandru Vakulovski, Vida Gábor. A centenárium közeledtével „durvulnak a dolgok” A bukaresti beszélgetésnek a Balassi Intézet – Bukaresti Magyar Intézet adott otthont, Lövétei Lázár Lászlón kívül Fekete Vince főszerkesztő-helyettes, Dan Lungu író, szerkesztő, Marius Cosmeanu szociológus, műfordító, újságíró és Szonda Szabolcs moderátor vett részt a bemutatón. Lövétei Lázár László elmondta, nem ez volt az első alkalom, hogy a Székelyföld Bukarestben mutatkozott be, hiszen korábban erdélyi magyar irodalmi folyóiratokat, a Székelyföldön kívül a Látót, Helikont is megismertették az ottani közönséggel. „Azért gondoltunk arra, hogy most épp Bukarestben illene bemutatni a tematikus lapszámot, mert jeles kortárs szerzők anyagai szerepelnek benne és értelemszerű, hogy a román közönségnek is legyen tudomása erről. Pláne olyan körülmények között – ezt hangsúlyoznám, Bukarestben is elmondtam –, hogy jelenleg egyáltalán nincsen konjunktúrája a román–magyar barátságnak. Mindannyian látjuk, hogy ahogy közeleg a 2018-as centenárium, egyre inkább durvulnak a dolgok a két nép viszonya tekintetében. Én magam is szkeptikus vagyok kicsit, de ez még nem jelenti azt, hogy teljesen el kell felejteni, hogy az együtt élő népek közt tartani kell valamilyen szinten a kapcsolatot” – fogalmazott Lövétei Lázár László. Hozzátette, az írók, irodalmárok úgy tudják ezt megvalósítani, hogy olvassák, fordítják egymás műveit. „A román kollégák is hangsúlyozták a lapszámbemutatón, hogy minél többet kellene találkozni egymással. Persze az, hogy ennek a közeledésnek van-e kézzel fogható hatása, megjósolhatatlan. Augusztusi lapszámunk körkérdésére kortárs román és erdélyi magyar írók válaszoltak, és mondhatni elég szkeptikus hangot ütöttek meg. Volt, aki azt mondta, hogy fontos közeledni és valamikor hátha pozitívan változik a helyzet, de általában elég sötéten látják az írók a kérdést román és magyar részről egyaránt” – fejtette ki a főszerkesztő. Mint mondta, Dan Lungut mint az egyik legjobb kortárs román írót, illetve Marius Cosmeanut mint műfordítót, újságírót hívták meg. Cosmeanu marosvásárhelyi születésű, az édesanyja magyar, élt Pesten is, így eléggé ismeri mind a két kultúrát. Dan Lungu úgy fogalmazott, hiányérzetük van, mert az erdélyi magyar kortárs irodalom és általában a kisebbségek irodalma szinte teljesen ismeretlen a román közönség számára, amely sokkal jobban ismeri például a kortárs külföldi, olasz, francia szerzőket. Talán a magyarországi irodalom ismertebb, például Dragomán György regényei románul is napvilágot láttak. Lungu felvetése szerint nem is létezik elég útja-módja annak, hogy az erdélyi magyar irodalom eljusson a román olvasóhoz. Kevés a románra fordított erdélyi magyar kortárs mű „Ez teljes mértékben így van, hiszen magyar részről sokkal könnyebb dolgunk van. Aki irodalmárkodik, otthon van a kortárs erdélyi magyar irodalomban, az általában fordítani is szokott románból – ez persze nem kötelező, de gyakori. Ezért mennyiségileg sokkal több román irodalmat fordítanak magyarra, mint fordítva, ebből a szempontból mondhatni a szerelem nagyon egyirányú. Édeskevés az, ami a kortárs erdélyi magyar irodalomból le van fordítva. Lungu szerint fájdalmas, hogy a franciákat vagy a japánokat, a kortárs külföldi szerzőket jobban ismerik a románok, mint azoknak a népeknek az irodalmát, akikkel együtt élnek” – mondta Lövétei. Kitért arra is, nemrég megjelent ugyan egy, erdélyi magyar szerzők románra fordított írásait tartalmazó antológia az ICR (Román Kulturális Intézet) kiadásában, még akkor, amikor Nagy Mihály Zoltán volt az intézet alelnöke, aki azóta már nem az, úgyhogy félő, hogy ez a kezdeményezés is el fog halni, hacsak valamit ki nem talál a politikum ezirányban. Nyilván nemcsak a politikum feladata, hogy a két irodalom átjárhatósága megteremtődjék, civilkedni mindig lehet, de az ilyen kezdeményezésekhez pénz és háttér kell. A Székelyföldben egyébként elég gyakran szerepel román szerzők szövegeinek fordítása: versek, novellák, regényrészletek a legfontosabb kortárs íróktól-költőktől” – mutatott rá Lövétei. Azt is elmondta, a bukaresti lapszámbemutató közönsége vegyes volt, hatvan-negyven százalék arányban voltak jelen magyarok és románok, ami azt mutatja, a románok is érdeklődnek azért valamelyest a téma iránt. Román írók a román és magyar kultúra kapcsolatáról a Székelyföldben „Egy másik kultúra vagy személyiség vagy közösség felfedezése más világokra nyitja rá a szemünket, és gazdagabbá tesz bennünket szellemileg és lelkileg egyaránt” – Doina Ioanid „A színtiszta igazság az, hogy – ami a két kultúra kölcsönös megismerését illeti – bizony még sok helye van a jobbításnak. Valahogyan csak haladnak előre a dolgok, inkább alkalomszerűen (ebből ered a protokolláris ünnepiesség), jóllehet az volna a természetes, hogy létezzék állandó jellegű együttműködés, azzal a proiritással, hogy a nemzetközi irodalom vérkeringésébe kösse be az irodalm(ak)at” – Ion Nete. „Mind a magyar, mind a román írók annyira érzékenyek a történelem bonyolult problémái iránt, hogy mára már a kölcsönös jóindulat valóságos kódrenszerét hozták létre, ami sajnos eléggé mesterséges és működésképtelen képződmény. (...) Ebben a káoszban, amikor a nemzeti identitás csupán fesztív jelleggel megidézett emlék, nehezemre esik közösségek irodalmáról beszélni, sőt már egyetlen ország irodalma is szinte áttekinthetetlen. Csupán írók vannak, egy olyan történelemben, ahol a könyvek éppen agonizálnak” – Doina Ruşti. „Besszarábiaiként látom, hogy a románok és oroszok közti régi konfliktusok a kultúrában semmissé lesznek. Azt hiszem, ez igaz a románokra és magyarokra is” – Alexandru Vakulovski. Kiss Judit / Krónika (Kolozsvár) 2017. december 10.„Visszatért” Marosszentgyörgyre PetőfiA település minden ötödik lakosa részt vett december 9-én, szombaton délután a Petőfi Sándor-szobor avatóünnepségén a helyi iskola előtti szökőkút mellett. Vendégek jöttek az egész Kárpát medencéből, az anyaországból, de sokan eljöttek Marosvásárhelyről és a környező településekről. A szoboravatás így a megye magyarságának ünnepévé vált. Régi vágya teljesült Sófalvi Sándor Szabolcs polgármesternek és a marosszentgyörgyi magyar lakosságának a Petőfi-szobor felállításával. Már a helyhatósági választások előtt, de főként utána, 2008-ban a köztéri szobrok arányának kiegyensúlyozását tűzte ki egyebek mellett célul. Akkor még nem tudta, hogy mennyi vesződséggel és munkával jár ennek a megvalósítása. Román lakosok is támogatták Szombaton délután a hideg, borús időjárás ellenére mintegy ezerhatszáz marosszentgyörgyi lakos – magyarok, románok és romák – gyűlt össze a Szent György szobor mögötti iskola előtt lévő szökőkút mellett, amelyet az adventi időszakra hatalmas adventi koszorúvá alakítottak át. A szökőkút egyik oldalán már áll a Constantin Romanu Vivu-szobor, a másik oldalán még lepelben Petőfi. Így egyensúlyozódott ki a település szobrainak aránya – van egy közös, a Szent György, egy román forradalmár és szombattól egy másik forradalmár, immár egy magyar, Petőfi Sándor. Az ünnepség szónokai kiemelték – miután az egész világon állnak már Petőfi-szobrok (még Kínában is van kettő), eljött az ideje, hogy Marosszentgyörgy is kapjon egy ilyent, az itteni közösség óhajára. Az erdélyi hadjárat idején Petőfi áthaladt ezen a településen is, most pedig „visszatért Marosszentgyörgyre”. Azt, hogy kinek a szobrát helyezzék el a központban a lakosság megkérdezésével döntötték el – emelte ki a polgármester. Annál is inkább szükség volt erre a közös döntésre, mert a szoborállítás teljes anyagi hátterét adományokból biztosították, ami külön is emeli a szobor szellemi értékét. Marosszentgyörgyi emberek, köztük román nemzetiségűek is adakoztak anyagi állapotuk függvényében, helyi vállalkozók, egyesületek, intézmények, magyarországi és Kárpát-medencei települések, emberek válaszoltak a felhívásra, s így sikerült megteremteni a pénzalapot arra, hogy mostanra ez a szobor elkészüljön. A polgármester röviden vázolta a megvalósítás körülményeit, majd szót kaptak a díszvendégek, meghívottak. Az Emberi Erőforrások Minisztériuma részéről Lakatos Mihály osztályvezető tolmácsolta a miniszteri üzenetet, Magyarország Kormánya, Semlyén Zsolt miniszterelnök-helyettes üzenetét Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusnak konzulja, Percze László olvasta fel, beszélt Zalaszentgyörgy polgármestere, Kovács Dezső, Kecskemét alpolgármestere, Mák Kornél üzenetét Székely Szilárd olvasta fel, a kárpátaljai testvértelepülés, Dunakarva polgármestere, Duka Gábor, Jászberény polgármestere, Szabó Tamás is szólott az ünneplő egybegyűltekhez, majd a helybeliek közül Novák Csaba Zoltán szenátor és Vass Levente parlamenti képviselő méltatta a szoborállítás fontosságát. Valamennyien kiemelték a költő aktív, tenni akaró egyéniségét, amely példaként szolgál a mai magyarság, az itt élők számára is. Lehullott a lepel Az alsósófalvi fúvószenekar által szolgáltatott zenei háttér mellett levonták a leplet a szoborról, Bálint Károly marosvásárhelyi szobrászművész alkotásáról. Ezután a helyi vallásfelekezetek lelkészei (Becsky Örs, Baricz Lajos, Kis János Csaba, Bíró Jenő) megáldották a szobrot és az egybegyűlt ünneplő tömeget. Az esemény ünnepiességét emelte a marosszentgyörgyi egyesített kórus, a marosszentgyörgyi Kistáltosok Néptáncegyüttes, Palkó Réka versmondó fellépése. Az eseményen részt vett a XV. Mátyás huszárezred hagyományőrző csapata, a Visegrádi Szent György Lovagrend marosszéki proiorátusa, valamint a Történelmi Vitézi Rend. Az ünnepség utolsó aktusaként elhelyezték a szobor talapzatánál az emlékezés koszorúit a résztvevők. A himnuszok elhangzása után a házigazdák szeretevendégség keretében kaláccsal, forró teával és forralt borral kínálták az ünnepség résztvevőit. Az alkotó öröme A Petőfi-szobrot a marosvásárhelyi illetőségű, lőrincfalvi születésű szobrászművész, Bálint Károly készítette. Az avatás után elmondta – lőrincfalvi műtermében készen állt a gipsz makett, amikor a marosszentgyörgyi elöljárók megkeresték. Azóta elhunyt felesége javaslatára díjmentesen adta Marosszentgyörgynek a makettet. Mint mondta, öröm tölti el lelkét, hogy a bronzváltozat felavatását megérhette, egyszersmind szomorú, mert felesége, az adományozásra biztató, nem érhette meg a szobor sorsának beteljesülését. A szobor kiöntését a székelyudvarhelyi Selwerk Kft., a talapzatkészítést a Kovászna megyei Kamen Ro Kft. végezte, tervezők: Keresztes Géza és Furó Judit. Érdekességek a szoborról A bronzszobor súlya 346 kg, magassága 150 cm, szélessége 100 cm, mélysége 60 cm. A talapzatot egy tömbből faragott kanfanár mészkő, amit Horvátországból, Pazin településről hoztak. Súlya 3650 kg. A talapzat hátoldalán levő plakett 2 cm vastag fekete gránitból készült Kolozsváron. Rajta az alkotó neve, a község vezetőié, a főbb adományozóké. A szobor érdekessége, hogy teljes mértékben adományokból, támogatásokból készült, a helyi közpénzekből egy banit sem használtak fel. Feliratát („Istenünk és hazánkért!”) Petőfi Föl a szent háborúra című 1849. június 20-30-án írt verséből vették. Bakó Zoltán / Székelyhon.ro (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
